2011. április 11. | Metal213

Gyilkos, gyilkos, gyilkos! Slayer/ Megadeth

Nem kétséges, hogy a manapság futó elképesztő mennyiségű turné, koncert közül a Slayer/ Megadeth kettős az egyik legerősebb párosítás mely hazánkat eléri. Kiderült, hogy nincs egyéb előzenekar, így a koncertet fél 9 körül a Megadeth kezdte a Trust című számmal, a Papp László Budapest SportArénában. Nem volt egy gyertyafényes este, az tuti!

Dave Mustaine gitár, Chris Broderick gitár, Dave Eleffson basszus (újra visszatért a régi cimbora!), Shawn Dower dob felállású Megadeth egymás után szállította a nagyobbnál nagyobb dalokat! In My Darkest Our követte a Trust-ot melyet Mustaine ugyanavval a kétnyakú gitárral játszotta, mint a nyitó számot! Következett a Hangar 18 a megunhatatlan gitárszóló orgiájával, melyben Chris Broderick remekül hozta Marty Friedmann szólóit, (azért a mi Vörös Attilánk is tudhat valamit, mikor átvette Chris korábbi helyét a Nevermore-ban) majd szünet és átvezetés nélkül jött a Wake Up Dead melyet a tragikusan elhunyt Cliff Burton emlékére írtak anno.

Ezután Eleffson basszusjátékával felvezetett Poison Was The Cure-t játszották fenomenálisan. majd megidézték a legutolsó albumukat a kiváló Endgame-t az 1320 című számmal! Abszolút Old School utánérzése van ennek a dalnak akár a Kill'Em All-on is rajta lehetett volna. Sweating Bullets következett a sorban, majd a She Wolf-al eljutottunk a Cryptic Writings albumhoz is. A Head Crusher gyors riffje köszöntött minket szintén a utolsó lemezről, utána az akusztikus pengetéssel  felvezetett A Tout Le Monde következett  a francia nyelven énekelt refrénjével.

A Symphony Of Destruction legalább annyira része a programnak, mint maga Mustaine, valamit a szintén elmaradhatatlan Peace Sells...  melyben a színpadra lépett a borítón látható figura mely a Megadeth azonosítója. Rövid szünet után a Rust In Peace album, nyitó nótájával a Holy Wars-al zárták az estét. Előbb Mustaine megköszönte, hogy eljöttünk (persze, mi mást csináltunk volna, ha már ők is eljöttek hozzánk?), majd elemezte a világban zajló eseményeket úgy mind földrengés, szökőár és az észak afrikai események, tüntetések. Kicsit megdolgozták a nótát és nagy meglepetésünkre és megelégedésünkre a közepébe beillesztették a The Mechanix-ot, ami a Metallicánál ugye Four Horsemen néven fut. Vérprofi műsor volt, látható rutin birtokában adták elő a cseppet sem egyszerű felépítésű nótáikat. Zseniális a banda!

Az est főbandája, ha lehet egyáltalán ilyet mondani két azonos kaliberű banda esetében - de két banda nem lehet ugye egyszerre a színpadon - a Slayer volt. Manapság nem a szerencse csillaga ragyog a fejük felett, elég ha Araya korábbi hátproblémáira gondolunk, állítólag 9 csavarral rögzítették a fejét a nyakára (kis túlzással persze!), majd most Jeff Hanemann gitáros kezét támadta meg valamilyen húsfaló baktérium, vagy mi? Hiába, nem mai gyerekek ők sem! Ettől eltekintve megállíthatatlanul robog a Slayer hadi gépezete.

Turnéjuk elején Gary Holt az öreg harcostárs segítette ki őket az Exodusból, de a mostanra a nem kevésbé ismert Pat O'Brien állt a deszkákra velük a Cannibal Corpse-ból, és mindjárt az elején meg is mutathatta, hogy hogyan sajátította el a  Slayer számokat, mert két új, gyors számmal nyitottak. A World Paninted Blood, és a Hate Worldwide alatt mindenki bemelegedhetett. War Ensemble következett a sorban elmaradhatatlanul, majd a Post Mortem az 1986-os abszolút Thrash etalon Reign In Blood-ról! A Temptation után a metal világ egyik legismertebb riffjével induló Dead Skin Mask-et húzták a fülünkbe, majd a Silent Scream jutott nekünk estére a South of Heaven albumról. Kerry King vezette banda tovább folytatta az időutazást, melyet King mintha egy Királytigris lövegtornyából vezényelt volna.

 Az Antichrist után az új lemez következett az Amerikon-nal majd a Payback, mely talán a God Hates Us All album legjobbja. Újabb ugrás az időben és máris az 1990 -es Seasons In The Abyss albumnál vagyunk, amiről a címadó számot hozták el nekünk, melyet azután a Snuff-al kapcsoltak egybe. Rövid szünet után a kötelező ráadás csak kizárólag régi klasszikusokat tartalmazott. South Of Heaven benne minden idők egyik legkeményebb sorával: "Root of all evil is a heart of the black soul." Kegyetlen. Majd Lombardo dobemelvénye elé álltak, és a Raining Blood ismert ütemeire kezdetét vette az újabb őrület. Kis túlzással bátran állítható, hogyha valaki a világon hármat üt a dobjára, mindenkinek ez a szám ugrik be egyből, mindegy milyen stílust képvisel! A Raining Blood-ot egybefűzték a Black Magic-el rendesen, hogy aztán a végére hagyják a csattanót az Angel of Death-el, mit általában. Később kiderült, hogy ez volt az est zárótétele. Három szó jut eszembe erről az estéről: Gyilkos, gyilkos, gyilkos!