2010. augusztus 15. | Marosvölgyi Rita
Hét elején a fél ország a Kispál és a Borzt siratta. Láthattunk visszaemlékező rajongókat, anekdotázgató ifjúságot, a hétfő esti koncerten pedig a még mindig jóleső fricskákat hullajtó Lovai Andrást. Kicsit mi is elhittük, hogy itt aztán mindennek vége: Magyarország alternatív kultúrája halálos sebet szerzett. Mindeközben úgy tűnt, hogy Lovasi hobbizenekaráról mindenki elfeledkezett, pedig ha főnixmadárra vágytok, ott van nektek a Kiscsillag.
Butaság lenne számszerű összehasonlítást végezni, hiszen ha elnagyoltan fogalmazunk, annyit mondhatunk, hogy a két zenekarnak Lovasin kívül nincs túl sok köze egymáshoz. Maradjunk is az elnagyolt kapcsolati fejtegetésnél, hiszen kár lenne a Kiscsillagot, afféle Kispál reinkarnációként értelmezni. Nagyon nem az. Ezt kiválóan bebizonyították a pénteki koncerten, melynek hangulata korántsem a Fény-bódé közvetlen szomszédsága miatt volt kifogástalan. Hogy miért? Mert benne volt a stílus esszenciája, a közönség esszenciája, és az a Lovasi András, akinek pályájáért hét elején oly méltatlanul hullottak a könnyek. Szemmel láthatóan a zenekarban megvan a lendület, és persze a szórakoztatni akarás, az pedig tényleg csak sluszpoén, hogy Lovasi és Lecsó direkten túljátszott pengetésétől mindenki képes elveszíteni a fejét. Jóllehet a Kiscsillagot hobbizenekarként tartjuk számon, senki ne lepődjön meg, ha a jövőben ez megváltozik. Aki ott volt a szigetes koncerten érti miért mondjuk ezt, aki kihagyta volna, az majd gondoljon vissza erre: mi előre megmondtuk.