2009. április 14. | Vinyo

JEFF SCOTT SOTO Budapesten varázsolt - videó!

Jeff Scott Soto koncertbeszámoló - Diesel Klub, 2009. április 9. | Nem hiszem, hogy nagy titkot árulok el vagy hogy bárkit meglepek azzal a kijelentéssel, hogy Jeff Scott Soto neve fogalom rock-metal körökben. Amióta immár negyedszázada először volt hallható a hangja Yngwie Malmsteen első lemezén, a durvább stílusokat leszámítva gyakorlatilag nincs olyan alfaja a rockzenének, ahol nem próbálta ki volna magát sikerrel. Sokak számára – és ebbe a csoportba egy ideje már e sorok írója is besorolható – ő az univerzális előadó, hiszen legyen szó a malmsteeni neoklasszikus metalról, a Talisman funkos hatású, erőteljes hard rockjáról, AOR-ról, heavy metalról, netán klasszikus hard rockról, ha Jeff  nevét látjuk a borítón, akkor az több mint garancia a kivételesen magas színvonalra.

Jeff Scott Soto amúgy bevallottan „popper” ízléssel rendelkezik, de ezek a hatások eddigi életművében elég diszkréten köszöntek vissza, mindazonáltal a lágyabb műfaj inspiráló ereje is pozitívan csapódott le eddig, így a rockos hangzás híveinek gyomrát sem feküdte meg. Kivételek persze így is akadnak, az egyik éppen Soto legutóbbi szólólemeze, a Beautiful Mess, amelynek csont nélküli pop-r’n’b-soul-nyál tartalma számomra emészthetetlennek bizonyult – ettől függetlenül persze nem volt kérdés, hogy meg kell nézni Jeff buliját. Soto ugyanis élőben egyszerűen felülmúlhatatlan: nem elég, hogy a lelkét is kiénekli, de hihetetlen színpadi karizmájával olyan hangulatot tud csinálni, hogy az tényleg nem mindennapi. Ahogy mondani szokták, a fickó akár a telefonkönyvet is felolvashatná.
Kiváló bemelegítésnek bizonyult a Snakebite, Lőrincz Kariék két akusztikus gitárra és és énekre (meg persze némi csörgődobra, hogy teljes legyen a cowboy-hangulat) épülő Whitesnake projektje ugyanis nagyon elcsípte a Starkers In Tokyo koncertanyag feelingjét és a repertoárt tekintve még többet is nyújt annál. Kari hangja (bálványával ellentétben) minden koncerten egyre csak jobb, sajnálatos, hogy mind a Snakebite, mind a zenekar „plugged” verziója igen keveset koncertezik. Szerencsére a Livesound-os szervezésű, műfajilag rokon bulikon rendre ők a nyitóbanda.

A H.A.R.D.-ra sem lehet ráfogni, hogy ritkán előzenekaroskodnának a zeneileg hozzájuk közelálló csapatok koncertjein és most, hogy külföld felé is kacsingtat a banda, ez nem is csoda. Bár személy szerint nem egészen értem, mitől ájult el annyira a legendás Beau Hill, amikor meghallotta őket, mert annyira nem tartom kiemelkedőnek a produkciót nemzetközi szinten (főleg ha a Hill által producelt klasszikusokra vagy pl. a taknyosokból álló svéd H.E.A.T. zenekar lemezére gondolok), de ettől függetlenül nem érzem úgy, hogy a H.A.R.D. érdemtelen lenne a lehetőségre, ami megadatott. Az angol nyelvre való áttérés mindenképpen kiemelte őket a magyar átlagból és a hajmetal-fanatikus BZ is jobban érzi a stílust, mint Kalapács anno. Érdekes azonban, hogy eredetiben nem tűntek fel annyira a nyúlásgyanús áthallások, mint az angol nyelvű dalokban. Ezért mindenképp kíváncsi vagyok, milyen zene születik majd a műhelyben, ha BZ is becsatlakozik a komponálásba – én személyszerint némi súlyosodást, modernizálást el tudnék viselni. Mindenesetre azért már megérte megszüntetni a magyar Hardot, hogy a borzalmas We’re Not Gonna Take It átiratot örökre elfelejthessük.

Jeff Scott Soto-ra pedig egyszerűen nincsenek szavak – az első pillanattól fogva a tenyeréből ettünk mind a kétszázan. Mert természetesen nem voltak ennél többen, de hát a mai siralmas közízlést és a hasonló stílusú zenekarok (Dokken, House Of Lords) koncertjeinek látogatottságát ismerve nem feltétlenül kell ezen fennakadni. A cimbora, aki két nappal korábban Münchenig zarándokolt Jeff kedvéért, a német közönséget még kisebbnek, és ami ennél is fontosabb, sokkal punnyadtabbnak látta. Bizony, a germánoknál nem volt spontán Malmsteen-nóta (az I Am A Vikinget hellyel-közzel tudta a zenekar, tehát bekiabálás alapján elnyomták a felét), sem színpadi közönségénekeltetés az I’ll Be Waiting alatt (amikor is két fanatikust felívott Jeff, hogy ugyan szálljanak már be egy kicsit a refrénbe). Persze amíg eddig eljutottunk, azért történt egy s más: kaptunk például jó néhány Beautiful Mess-es nótát (nyitónótaként a 21st Century, aztán Broken Man, Our Song, Mountain, Testify, Hey), amelyek rendes, élő hangszerelésben sokkal inkább megállják a helyüket, mint lemezen popköntösben – nem is értem, miért nem lehetett inkább így felvenni a dalokat, sokkal több konzervatív rajongó megbarátkozott volna vele. Nem maradhattak persze ki a korábbi szólólemezes gyöngyszemek sem: a hibátlan Prism-et sajnos csak az Eyes Of Love, illetve a piano medley-ben a Holding On képviselte, ellenben a Lost In Translation-ről volt Soul Divine, Drowning és If This Is The End is. Ez utóbbi szintén a piano medley-ben, ami egyébként valami egészen katartikusra sikeredett – szerintem nem volt a jelenlevők között olyan, aki bármikor el ne hallgatna egy kétórás, egy szál zongorával előadott Soto bulit. Amikor pedig a Journey-feldolgozásrészleteknél Jeff duettet énekelt a legutóbbi kísérőzenekarából, a brazil Tempestt-ből importált BJ-vel, az végképp kicsapta a biztosítékot.

Ez a BJ gyerek amúgy is multitalentum, gitárosként és billentyűsként is helytállt, de hogy ennyire jól nyomja élőben énekesként is, azt az egyébként kiváló Tempestt lemez alapján sem gondoltam volna (talán, ha tavaly sikerült eljutni a Soto-Tempestt bulira, akkor nem lepett volna meg ennyire). A többi zenészt ezúttal kissé vértelennek éreztem (a 16 évesnek látszó, szintén Tempestt-tag dobossal az élen), de zeneileg nagyon ott voltak a szeren ők is, különösen Jorge Salan gitáros, aki nem semmi figurákat sütött el szerényen, mosolyogva, mintha ezek a villantások a legegyszerűbb ujjgyakorlatok lennének kezdő zenészek számára. Még a legvégső ráadásban is, amely egy különféle klasszikus diszkó számokból összerakott egyveleg volt (hihetetlen mozgásokkal és hangulattal), villantgatott rendesen; a Rock Star filmből ismerős, zseniális Stand Up-ban pedig konkrétan úgy szólalt meg a keze alatt a refrén húsos riffje, ahogy Howie Simon-nál a 2002-es JSS koncert DVD-n. És akkor még nem is említettük meg szólóblokkját, amely a már említett I’ll Be Waiting-be ékelődött bele sok minden mással együtt (volt már szó az ad hoc közönségénekeltetésről, de némi Iron Maident is kevertek a nótába).

Jeff Scott Soto attól zseniális, hogy minden inspirációját (metal, hard rock, funky, pop, r’n’b és a jóég tudja, még mi) úgy tudja egybeturmixolni egy koncertműsor összeállításakor, hogy a végén mégiscsak egy ütős rockbuliról távozik az ember és bár mindig fel lehet sorolni pár kedvencet, ami kimaradt, semmi hiányérzetünk nem marad utána, viszont könnyen azon kaphatjuk magunkat, hogy a következő napokban mást sem hallgatunk, csak olyan zenét, amihez a faszinak valami köze van.

Szenzációsan jó buli volt, remélem, a viszonylag alacsony nézőszám ellenére más koncertekkel együtt ki tudják termelni a szervezők azt, hogy legközelebb a Talisman látogasson el hozzánk – bárki elhiheti nekem, az még ezt az élményt is überelné!

Vinyo