2008. november 29. | Sári Júlia

Nincs híd Kelet és Nyugat között – Erik Truffaz a Gödörben

Budapesten adott lemezbemutató koncertet a svájci születésű, világhírű jazz-trombitás, Erik Truffaz, akit fúziós kísérletei és különleges hangzása miatt – nem véletlenül – Miles Davishez szoktak hasonlítani. Frissen megjelent, Benares című nagylemezén Truffaz jól ismert finom, titokzatos és szinte megragadhatatlan játéka indiai népzenei motívumokkal keveredik, méghozzá autentikus indiai népzenészek közreműködésével.

November 25-én a Gödörben mi is fültanúi lehettünk Kelet és Nyugat találkozásának, a bárjazzes melódiák és az egzotikus, szinte nem e világi indiai muzsika összeboronálásának. Csak éppen Truffaz hiányzott az egészből...

Erik Truffaz mindig is lankadatlan kíváncsisággal derített fel új tájakat, hol az arab zene világában mélyült el, hol a hip-hop vagy a rockzene útjain indult el, hol pedig a francia sanzonos-populáris muzsikából merített ihletet – de akármerre kalandozott is, mindig megtartotta hamisítatlan hangzását és soha nem engedett egyediségéből, merészségéből és olykor egyenesen mellbevágó erejéből. Most Indiába utazott új inspirációért, és bizony sokat ígérő új anyaggal tért vissza Kalkuttából, ahol Benares című albuma rögzítésre került: hiszen mi lehetne annál izgalmasabb, mint amikor a nyugati zene egyik legizgalmasabb, legeredetibb és leginkább kísérletező kedvű figurája a távol-keleti muzsikában leli meg új alapanyagát.

Nem csoda hát, hogy felvillanyozva érkeztünk a Gödörbe, ahol a nagyszínpad előtti téren egy gombostűt sem lehetett elejteni a hozzánk hasonlóan izgatott tömeg között. Azonban már az némi meglepődésre adott okot, hogy míg a koncert kezdetére várva a pultnál csevegtünk, föl sem tűnt, hogy egy ideje már nem a konzervzene szól a hangszórókból, hanem bizony maga Truffaz és zenekara, akik idő közben muzsikálni kezdtek: vagyis sehol sem volt az az addig mindig lehengerlő és finomságában is azonnali figyelmet követelő erő, amit megszoktunk mesterünk trombitajátékától. Kicsit zavarodottan érkeztünk hát a színpadhoz, ahol sajnos a továbbiak sem igen cáfolták meg első benyomásainkat.

A koncert alatt ugyanis leginkább úgy éreztem, mintha két teljesen különálló zenekar váltogatná egymást, s csak olykor próbálnának meg együtt játszani, akkor is legtöbbször félszegen és sikertelenül. A két indiai zenész, a tablás Apurba Mukherjee és az énekes Indrani Mukherjee csodálatos, mélyreható és hiteles bepillantást nyújtott az autentikus indiai zenébe, és minden alkalommal, amikor ők kerültek előtérbe, az ember nyugodtan és élvezettel átadhatta magát a hallás kifogástalan élményének – ám ezekben a pillanatokban az eszébe sem jutott, hogy éppenséggel Erik Truffaz jazztrombitás koncertjén van. Amikor pedig a zenekar másik fele, Truffaz és a Brazíliában született, Svájcban élő zongorista, Malcolm Braff vette át a stafétát, bárjazzes melódiák és popzenés bohóckodások hangzottak fel. Vagyis nemcsak hogy nem volt kapcsolat a világ más-más féltekéje felől érkező zenészek játéka között, de még Truffaz jelenlétét sem lehetett kiérezni a hallottakból, sőt. Egy-egy jobban sikerült összehangolódást is elsősorban a zongoristának lehetett köszönni, aki láthatóan Truffaz-nál sokkal alaposabban képben volt az indiai zenét illetően, így olykor valóban sikerült Indrani Mukherjee énekével vagy a tablajáték bonyolult ritmusával megtalálnia a kapcsolódási pontot. Truffaz pedig mindeközben csupán a hasonlóan bonyolult ének leegyszerűsített dallamát fújdogálta hébe-hóba.

A csalódottságom akkor ért a tetőfokára, amikor a koncert vége felé Truffazék bevetették a legbárgyúbb közönség-lelkesítő eszközt, vagyis a megtapsoltatást. Így ekkor már egy hagyományos indiai koncertre sem képzelhettem magam, hogy valamennyire megmentsem az estémet. Szomorúan távoztunk, de azt is meg kell hagyni, hogy Truffaz nagyobb zenész annál, mintsem hogy hazaérve, föltéve valamelyik korábbi lemezét, ne vigasztalódjunk annak reményével, hogy még sok jót hallunk tőle a jövőben.

Sári Júlia