2008. július 21. | déka

Pornófilmzene és francia csók - Caravan Palace - galéria!

Bonne Soirée! – így kezdődött a konferansz az Óváros téren a Caravan Palace július 16-i veszprémi koncertjén. Aztán a zenekar gondoskodott róla, hogy valóban jó esténk is legyen. A World Music Expo ellentmondásos felfedezettjei az idei veszprémi utcazene fesztivál jóvoltából másodszorra is magyar színpadra léptek, ezúttal azonban a kívánt hatás sem maradt el.

Míg az együttes alig 3 éves fennállása óta európai hírnévre tett szert, hazánkban eddig csak kevesen tudnak (tudtak) róluk; igaz, ezen az állapoton sokat segített, hogy az utóbbi hónapokban a Petőfi rádió sugározta Jolie Coquine című szerzeményüket.

A zenekart 2005-ben alapította 3, az elektronikus zenében elmélyedt jazzrajongó zeneszerző, Carles Delaporte - bőgő, elektromos hangszerek, Arnaud de Bosredon - gitár, elektronikus hangszerek és Hugues Payen - hegedű, scat és még több elektromos kütyü.  A három zenész egy ’20-es ’30-as évekbeli pornófilm zenéjének készítése közben szeretett bele az elektronikus hangzásokba…ez már sok mindent elárul! Az pedig még többet, hogy Colotis ’Latoya’ Zoé-t, az ifjú jazzénekesnőt egyszerűen bejelölték egy közkedvelt site-on ismerősnek, miután hallottak tőle egy számot...

Az LMT Connection zsíros funky-ján bemelegedett közönség már a koncert előtt fél órával megkezdte a gyülekezőt. Mire felállították az elektromos „gépházat” és behangolták a hangszereket, kialakult a kemény mag a színpad közvetlen közelében a bandát már ismerő, kissé eklektikus stílusú 20 főből. 11 órakor, óramű pontossággal berohant a zenekar a színpadra és a húrok közé csapott (a késéshez, hál’ istennek még nem elég ismertek).

Rögtön egy gyors számmal kezdtek, aminek az élvezeti értékét csak az rontotta, hogy a magas hangfekvésű hangszerek szólói csak a 10. sorból és annál hátrébbról voltak hallhatóak. A látvány azért némiképp kárpótolt bennünket. Hugues Payen már a második számban csatakosra hegedülte magát; időnként szó szerint kettéállt a szeme a lendülettől; az iram kegyetlen volt.

Chapi se maradt le mögötte a villámgyors klarinétszólókkal. Mögöttük a vibráló fények között foglaltak helyet a gitárosok; balra tőlük a mellettünk álló tinilányok által bálványozott Charles Delaporte pofozgatta az elektromos bőgőt. A masinériák erdejében Toustsou a kőkemény gépzenét igyekezett művészi magasságokba emelni, majd egy rövid szóló erejéig előlépett, mint harsonás.

Ebbe a kavalkádba robbant be Zoé és felhangzottak az ismerős dallamok; a Jolie Coquine és más swinges nóták. Az est könnyedebb, bolondosabb színezetett kapott. Zoé és Hugues meglehetősen élénk gesztusai már kaptak kritikát – a koncertjeik természetes velejárója a csókdobálás, földre rogyás, csacsifül mutogatás, nyelvnyújtogatás; így az se lepett meg, hogy az énekesnő a koncert közepén nekiállt sminkelni, majd rúzsát tréfásan felkínálta az egyik elöl álló lánynak.

Ez az élénk show-műsor csak a stílust hivatott közelebb hozni a közönséghez és nem tereli el a figyelmet a tagok muzikális képességeiről, legalábbis nem túlságosan. A konferanszié szerepét ezúttal Hugues töltötte be, aki francia létére meglehetősen szép angol kiejtéssel beszélt a magyar közönséghez; igaz érteni ezt is inkább csak a hátsó sorokból lehetett.

Az este második felében szokásukhoz hívek kezdtek megcserélődni a tagok és a posztok: Aurélien Trigo ábrándos tekintetű gitárosból először cigányprímássá avanzsálódott, majd nyugodtan beült a keverőpult mögé. Chapi kezében megjelent a szaxofon és mindenki vokálozott.

A Café de la Danse című szám refrénjében a ’30-as éveket idéző többszólamú kórus alakult ki a bandatagokból. Az előre odakészített nagydobokat egyszerre hárman is verték, ahogy a zene ritmusa kívánta; tovább fokozva az amúgy sem egyhangú előadás lendületét. Nehéz volt felfogni, hogy hogyan lehet egyszerre fel-le ugrálni, hegedülni, dobolni és énekelni, de a fiatal muzsikusok valahogy ezt is megoldották.

Egyik kicsit szívesen hallgattam volna még Arnaud de Bosredon virtuóz gitárjátékát, de ezen az estén csak a Star Scat-ben hagytak neki helyet egy rövid, de velős szólóhoz. (Ez a dal az értelmetlen szótagokkal helyettesített énekszólóról kapta a nevét, amit a sampleres Toustou ad elő eltorzított hangon.)

Az este végére sikerült rendesen felkorbácsolniuk a hangulatot. A közönség tagjai összekapaszkodva ugráltak és olyan zajt csaptak, hogy a zenészek magukat se hallották. Aki tudta a számok szövegét, velük énekelte (bár a jazzes fordulatokat nem könnyű követni). Zoé időnként interaktív programot tartott a hallgatóságnak: lalázott néhány ütemet, amit a közönség készségesen visszaadott, majd az egész csintalankodásba és idétlenkedésbe fordult, már e szavak legpozitívabb értelmében.

A levonulást a zenekar a lehető leggyorsabb módon végezte el, de így se tudták megelőzni a kemény mag „vissza-vissza!” kiáltásait. (Más helyekről a „nem értik-nem értik!” válasz hallatszott.) Nem is kérették magukat túl hosszú ideig; kezdődött a ráadás. A Brotherswing című nótát nem véletlenül hagyták a végére; a legtöbben ezt az opust kedvelték a leginkább, mert itt Zoé végre kiereszthette a hangját, a leleményes gépészek pedig az egész arzenált bevetették a techno-s alaphoz. A klarinét is kifejtette a mondanivalóját még egyszer, utoljára.

A koncert után a kíváncsi érdeklődők szétszéledtek, de voltak néhányan, akik megkíséreltek kontaktusba kerülni a zenészekkel. Ez nem is volt olyan lehetetlen, mint amilyennek először tűnt: a fellépők átöltöztek, majd nyugodt szívvel elvegyültek a hallgatóság állhatatosabb tagjai között. Lehetett velük beszélni, fotókat kattintgatni. Colotis Zoé megkérdezte tőlünk, hogy onnan (azaz Veszprémből) vagyunk –e, és mikor mondtam, hogy Pestről autóztunk le, hogy láthassuk őket; örömében a nyakamba ugrott.

Ha tehát bárki kíváncsi e csapat szimpatikus francia fiatal émelyítően ügyes színpadi produkciójára, nem árt sietnie: a zenekar most épp eléggé ismert ahhoz, hogy időnként ellátogathasson kis hazánkba, de koncertjeiket még mindig a meglehetősen családias, örömzenés hangulat jellemzi. Ennek az egyik lehetséges oka, hogy még mindig nem találtak kiadót az esetleges nagylemezükhöz; anyagaikat és videóikat csak az interneten lehet fellelni (szerencsére meglehetősen nagy számban). Reméljük, ami késik, nem múlik…

déka