2008. május 31. | Savas Henrik

Kubai fieszta 13 ezer tomboló magyar előtt! - videó!

Nehezen lehet írásban visszaadni azt az élményt, amit egy tucatnyi szimpatikus kubai zenész adott 13 ezer embernek a tegnapi este folyamán a Papp László Budapest Sportarénában. A világ legismertebb nyugdíjasklubja, Buena Vista Social Club utolsó fellépését adta Magyarországon.

Manuel Galbán, Orlando "Cachaito" López, Manuel "Guajiro" Mirabal, és Jesús Aguaje Ramos, a Buena Vista (továbbiakban BVSC) élő legendái, a zenei világörökség részeként jártak nálunk, a Papp László Budapest Sportaréna teltházas közönségét szórakoztatva majd két órán keresztül.

Sznobok és rajongók jól elkülönítve.

Már a beléptetésnél érezhető volt, hogy a mai este kellemes szórakozás jegyében telik. Ezen alkalommal a biztonsági személyzet intelligensebb részét alkalmazták, motozás sehol, jó szórakozást kívánva udvariasan kezelték jegyeinket. A szponzor jóvoltából volt kubai szivar és rumkóstoltatás, előbbit nem tudom, hogyan hozták össze egy alapból nemdohányzó (lásd Eu konform) koncertcsarnokban. A közönség túlnyomó részét elsősorban a középkorú fizetőképes réteg tette ki, de voltak kigyúrt vállalkozók cicababákkal, csíkszemüveges menedzserek, és az idősebb korosztály is jelen volt. Néhány emberről lejött, hogy puszta sznobizmusból jött el megnézni a kubai zenészeket, mert ezt „látni kell”. Így lehet az, hogy voltak, akik a kezdés után negyedórával teljes nyugalomban sétáltak helyükre italokkal kezükben, vagy a küzdőtér középső harmadában kialakított piros szőnyeges kerek asztaloknál, a színpadnak háttal állva (!) pogácsát zabálva kokettáltak, de nem ez volt a jellemző.

Fura, hiszen a BVSC hagyományok pont arra épültek anno, hogy a hétköznapi ember is élvezhesse kedvenceik zenéjét. Itt az első harmadban a kiemelt jegyárasok ültek, a középső harmadban pincérek sürögtek forogtak a nagyon drága jegyes (VIP?) asztaloknál, míg a harmadik, leghátsó harmadban azok a pechesek álltak összezsúfolva, akik állójegyet váltva nem hitték volna hogy a legrosszabb helyről nézhetik végig Torresék utolsó előadását.

BVSC

A fellépést egy igen kellemetlen intermezzo indította, ahol a szponzorcég egyik munkatársa próbált pár szót szólni a kubai szivarokról, és más általa érdekesnek tartott dologról. A srác, aki nem volt profi konferanszié, borzasztóan izgult. A bakikkal bőven kidekorált tudásmozsákat pár perc múlva megunó közönség, füttyel fojtotta bele a szót csóri arcba. Este 8 után pár perccel viszont már tényleg a Zenéé volt a főszerep, színpadon utoljára a Buena Vista Social Club!

A klasszikus BVSC hagyományoknak megfelelően a fehéröltönyös Jesús Aguaje Ramos spanyolul konferált, és irányította a zenekart, jazz sztenderteket, és klasszikus kubai darabokat elővezetve, közte néhány Ibrahim Ferrer dallal. Jó volt látni, hogy a meglett korú idős emberek hogyan veszik fel a ritmust, és amúgy öregesen, mosolyogva nyomják a tánclépéseket egyszerre Ramossal, és az egy jó tízessel fiatalabb kubai énekessel, és egy olyan énekesnővel, aki Omara Portuondo 40 évvel fiatalabb szakasztott mása. A hölgy remekül nézett ki, korrekten hozva a mély búgó, és a magas vékony hangú énektémákat egyaránt. Csodás összhang, sehol egy félrependítés, vagy egy elhibázott taktus, egy fals hang, vagy egy unott tekintet, pedig még a nyár közepéig tart az európai turné, sűrű dátumozással.

 A nagyszerű hangszerszólók közben rájövünk az igazságra, miszerint a zenei improvizációs készség nem tanítható. Semmi öncélú manír, mindenki tudja helyét a csapatban, egységes, és mégis színes forgataga a világzene azon csodájának, amit 1998 óta Buena Vistaként ismer a világ, immár 11 éve.

Az este nagy figurája számomra a nagybőgős Orlando López, a BVSC egyik stabil pillére. Az öreg, faarccal, szivarra emlékeztető ujjaival lazán pengette a stabil ritmusokat.  A koncert egyik csúcspontja volt, amikor a zenekar másfél óra után először levonult, és csak López és a zongorista srác, (bocs, de a nevét nem értettem jól nevezzük őt az egyik dal után mi is Chocko Latinonak) maradtak. Két Rubén González dal után, Chocko Latino nekivadult, és az addigi szolid klasszikus kíséretből átváltott valami bitang jazzbe. Vigyorogva verte a Bősendorfert, a keze egy idő után lekövethetetlenné vált, míg kvázi ellenpólusként, Cachaito bárszéken ülve, továbbra is pókerarccal nyomta a bőgőfutamokat.

Lúdbőr és tapsvihar a dalok közben produkált hangszeres szólókért, és persze magukért a dalokért is. Nem hiányozhat a kihagyhatatlan showelem, a hát mögötti pengetés sem, Barbarito Torres vastag kefebajsza alatt vigyorogva pengeti laoudját, közönség pedig tetszést nyilvánít. Érdekes, hogy az ováció mindig a küzdőtér leghátsó harmadából indul, és viharszerűen terjed át a lelátókra, majd ér megérdemelt céljához, a színpadra. Hiába az állóhely és a nyomorgás, a hangulat sokkal forróbb, mint a drágajegyes, puccos, vörös szőnyeges részlegben, pedig ott még profi salsa táncosokat is bevetettek, hangulatfokozás címen.

Hiányzik az első világhírű albumról a Cha Chan, és a többi sláger, de a legvégén azért egy Candelát még kapunk kubai veteránoktól. Ekkorra már a teljes első szektor talpon van és táncol, de az Aréna lelátóján mindenki állva élteti kedvenceit. A meghajlás előtt road berohan megtartani a bőgőt, itt látjuk először, hogy Lópezen bizony erősen fogott az idő. Lassan tipegve vette az irányt a backstage felé, zenésztársába karolva egy apró intéssel fogadja 13000 ember állótapsát. Az első sorból egy fekete hajú szépségnek, igazi úriemberként nyújtja le azt a virágot, amit öltönye zsebét díszítette. Szép befejezése volt ez a koncertnek, kár hogy mostantól a koncertélmény mellett már csak a lemezek, és Wim Wenders legendás dokumentumfilmje marad számunkra. De az örökre.

Savas Henrik