2016. június 17.

Az év metalcore buliját hozta össze a Budapest Park

Bury Tomorrow, Atreyu, August Burns Red, Killswitch Engage. Ezzel a négy névvel nagyot tévedni nem lehet és még úgy is sikerült minden várakozást felülmúlni, hogy az Architects családi okok miatt lemondta a bulit. Ők majd jönnek ősszel és talán nem is baj, hogy 'csak' négy banda volt.

Matiné kezdés volt, mint ahogy az lenni szokott egy ilyen minifesztiválon, de minden szorításom és imám meghallgattatott és a Bury Tomorrow nem 10 ember előtt, hanem már egy komoly tömeggel a színpad mezsgyéjén vágott bele velős kis m?sorba. Nem fogom taglalni, hogy miért ők az istencsászárfavoritok a melosic metalcore színtéren, csak meg kell hallgatni a vokál-páros teljesítményét és egyből mindenki realizálhatja, hogy ennél jobb torkú duó nincs a piacon. Sajnáltam is kicsit, hogy nem kaptak főbb időpontot és így, az évek múlásával és a folyamatosan magas élő- és lemezteljesítményeikkel, még mindig a felszopó szerepet kell betölteniük. Viszont kárpotolja most őket az, hogy szerintem magasan a legjobb show-t adták, karon öltve az August Burns Red brigádjával, csak mivel ott nincs tiszta ének, nálam a Bury nyert.

Másodikként az az Atreyu lépett színpadra, akik 13 (azaz tizenhárom) esztendővel ezelőtt jártak utoljára hazánkban, túl vannak egy reunionon és most újra küzdik fel magukat. A fellépésen látszott, hogy a tagok igyekeznek minél hamarabb visszarázódni a rocksztárságba, de sajnos még egy kicsit bizonytalan volt az egész műsor. Alex Varkatzas screamjei olyan erőtlenek élőben, mint ahogy lemezen voltak és nekem ez rányomja a bélyegét az egészre. Emellet a négy bandából itt volt a legnagyobb katyvasz a hangosítás, nehezen lehetett kivenni a gitárokat, többször sípolt is a cucc, ami szintén odavágott az összképnek. Az viszont még mindig elismerésre méltó, amit Brandon Saller művel a dobok mögül: zseniális orgánuma van és jó témákat énekel, úgyhogy a nap játékosa most ő volt a csapatban.

Harmadik helyen a pennsylvaniai August Burns Red csapata muzsikált, akik olyan magas szinten űzik a pure metalcore-t - emellett az egyik alapvetésnek is ők számítanak a szcénában -, hogy nehéz megszólalnom a játékuk után. Annyira uralják a hangszerüket és olyan szinten egyben vannak, hogy méltán verekedték fel magukat oda, ahol most tartanak. Vegyes felvágott volt a műsor az egész életműből - mint ahogy a többi bandának is - úgyhogy mindenki megtalálhatta a kedvére való nótát a szettben. Itt olyan zseniális hangmérnöki munka volt a srácok mögött és azok a gitárok úgy szólnak, hogy - gitárosként - majdnem sírva fakadtam. Ha létezik tökéletes hangosítás szabadtéren, ez biztosan nagyon közel járt hozzá. Emellett JB Brubaker még azt is tudta, hogy több, mint negyven év után újra győzelmet aratott a magyar futballválogatott egy világversenyen, amelyhez gratulált is, már csak fejet hajtani tudtunk.

Az est fő bandájának az a Killswitch Engage számított, akiket én mindössze a Guitar Hero-ből ismertem a My Curse révén és amúgy olyan bandának tartom őket, akik a Slayer és a Disturbed szerelemgyermeke, úgyhogy kíváncsian vártam Jesse Leach és bandája mutatványát. És csalódtam. Jók ezek a dalok, jól is játszották el őket, csak egyszerűen unalomba fulladnak. A háromnegyedes és triolás dalszerkesztés üde színfoltként hat egyébként a négynegyedes döngölések tengerében, de amíg egy Veil of Maya ezt tudja stabilan és érdekesen hozni, addig itt én egy kicsit éreztem a repeta ízét a számban. Emellett az sem segített a produkción, hogy Jesse egy személyben hozza a hörgős és a tiszta énekeket, viszont a hangszálai ezt nem nagyon teszik neki lehet?vé, csak maximum 3-4 dal erejéig. Utána már érezhető volt a rekedtség, és elég sok téma mellé is ment. Mindemellett tisztességesen helytállt a banda, a magyar rajongók megkapták, ami jár nekik, de a szívem közepe még így is a Bury Tomorrow-é.

Jam