2015. október 29. | SZTR

Mit tesz egy jó lemez, avagy hogy kerül ennyi ember egy Paradise Lost koncertre?

Pár hónappal a The Plague Within című, egyébként zseniális album megjelenése után a Paradise Lost nálunk is bemutatta az új anyagot.  És bár sokszor jönnek Magyarországra játszani, de emberemlékezet óta nem adtak önálló klubkoncertet. Így nagy érdeklődéssel ballagtam le a Dürer Kertbe.

Eleve fura volt, hogy a kiírt Barba Negrás helyszín helyett miért tették át a bulit a Dürerbe. Ami egyrészt sokkal kisebb is, másrészt bárki, aki valaha is járt koncerten mindkettőben, pontosan tudja, hogy nem egy kaliber a két helyszín, ami a hangzást illeti. Márpedig egy Paradise Lost koncerten – mivel látnivaló nem túl sok van – a legfontosabb a jó hangzás.

Sajnos ezúttal is bebizonyosodott, hogy a Dürer Kertnek van mit fejlődnie hangcucc terén, ha komolyabb nemzetközi bulikat akar folyamatosan nyomni. Még egy laikus számára is hallható volt két szám között, hogy valami irdatlanul recseg, zizeg a színpadon. Szerencsére ez a zenekart nem nagyon zavarta, és szokatlanul felszabadult, már-már mondhatni, vidám hangulatban nyomták el a főként az új album dalaira építkező szettet.

Mivel legutóbb talán több mint 10 éve játszottak hazai klubban, így nehéz felmérni, hogy most minek volt köszönhető a csurig teltház. Ennyi ember egy szabadtéri fesztiválon kényelmesen elfér, itt inkább kellemetlenül nagy tömeget jelentett (ezért is jobb lett volna a Barba Negra...). De én leginkább mégis azt hiszem, hogy a Plague Within album bombaerős dalai vonzották be ezt a sok rajongót.

A koncert egyből a lemez nyitódalával, a No Hope in Sight-tal kezdődött, elég korrektül – és mostantól tekintsünk el a nem éppen száz százalékos hangzás felemlegetésétől.

Ezután épp jó arányban és mértékben váltakoztak az új és régi zúzósabb dalok, melyek közül a Praise Lamented Shade és az örök sláger, az As I Die aratták a legnagyobb sikert. A zenekar „elektrósabb” korszakából nem csoda, hogy csak az Erased fért be az amúgy rövidkének tűnő koncertprogramba.  Az új dalok működnek koncerten, ez ezen az estén bebizonyosodott, Nick Holmes énekes végig bírta a hörgés/éneklés kombót, persze mint mindig, most is kicsit megsegítve magas alapokkal. Aztán valahogy hipp-hopp vége lett a koncertnek, és a tagok lesétáltak a színpadról.

Szerencsére némi tapsikolás után visszajöttek egy kis ráadással, és nem is akármilyennel! Az utolsó négy szám leszakította az arcomat, főleg a Faith Divides Us Death Unites Us/An Eternity of Lies kettős, hogy aztán a szintén kihagyhatatlan, „habkönnyű” Say Just Words-szel végképp elbúcsúzzon tőlünk a Paradise Lost legénysége. Persze csak a következő budapesti koncertig!

No Hope in Sight
Widow
The Painless
Terminal
Erased
Praise Lamented Shade
Victim of the Past
Enchantment
Flesh from Bone
Beneath Broken Earth
As I Die
Requiem
Encore

Return to the Sun
Faith Divides Us - Death Unites Us
An Eternity of Lies
Say Just Words