2014. augusztus 17. | Kiki

Ének az esőben – Mary Popkids a Szigeten

Számomra még kora délután, de van akinek "reggel" volt úgy 14:30, talán pár perccel később. Mi ekkor egyik barátnőm kíséretében állunk a még üres Nagyszínpad előtt azon veszekedve, hogy most menjünk körülnézni, vagy (mivel én megszállottan ragaszkodtam ahhoz, hogy elöl legyünk) itt maradjunk a koncert kezdetéig.

Akkor még nem voltunk tisztában a pontos programmal, ami valljuk be, azért eléggé fura, ha belegondolunk, hogy első alkalommal vettem részt a Sziget fesztiválon - és még a programból is csak azokat az előadókat jegyeztem meg, akik nevét már hallottam. Végül megegyeztünk, hogy én maradok és foglalom a helyet (megint csak egy eléggé amatőr fesztiválozó naivságát lehet felfedezni a döntésben - mert azért a tömegben úgy foglalni a helyet, hogy utána a másik át fogja magát verekedni az utánatok érkezett 2000 emberen, az eléggé szürreális) amíg drága Barátném elmegy felfedezni. Mivel a tájékozódási képességem felér egy kavicséval, ezért érthető hogy miért nem én mentem felfedezni.

Körülbelül egy órája állattam ott, hősiesen próbálkozva, hogy ne tudjanak elém kerülni a szakadó esőben, amikor egy csapat ember megjelent a színpadon, és nekiálltak hangolni. Furcsállottam is a dolgot, hiszen a Bastille még több mint két órányira volt a kezdéstől, és a Sziget App, amit előrelátóan letöltöttem (magyarán azok kívül, hogy otthon átfutottam a térképet, meg azt hogy melyik előadókat nem szeretném kihagyni, gyakorlatilag semmire nem használtam, mert miért is...), nem jelzett, hogy bármi változás lenne a programban. Sajnos mivel próbáltam menteni a menthetőt, nem használtam a telefonomat, csak végső esetben, mert az aksi a halálán volt, és nem akartam megnyitni semmit, nehogy jobban merítsem az alapból borzasztóan gyorsan merülő telefont. Gondoltam, majdcsak kiderül, hogy mi történik.

Fél óra múlva pedig ki is derült, hogy miért volt a nagy előkészület: a Mary PopKids foglalta el a színpadot. Megegyezném, hogy ekkor az eső még mindig ömlött, és nem nagyon akart elállni. A számomra eddig ismeretlen banda kellemes meglepetésnek bizonyult, és az első szám után Lili (a bizonyos barátnő) is visszaverekedte magát hozzám valami csodával határos módon. Mindenki úgy védekezett a hideg zuhannyal egyenértékű eső ellen, ahogy tudott: előttem egy lány, aki láthatóan nem számított a nedves időjárásra, egy citromsárga ujjatlan haspólóban, fekete sállal a fején próbálkozott, bár láthatóan már ott tartott, hogy teljesen mindegy volt neki - mint mindenki másnak ennél a pontnál. Én is ott álltam a negyedik sorban, csapzott hajjal és elfolyt sminkkel, de ez ott a koncerten már cseppet sem izgatott.


 
Látjátok azt a kék esernyőt? Na, ott álltam én. Itt a tömeg még csak gyülekezett, de már eléggé sokan voltunk. Természetesen, ahogy a Mary PopKids belemelegedett az előadásba, gyakorlatilag ez a tömeg megháromszorozódott, ami se-tőlem- se-hozzád állapotot eredményezett. Mint egy olyan hallgató, aki életében először hallotta a bandát, csak vigyorogtam, mint a tejbetök, és a refrént próbáltam a többiekkel kántálni (énekhang híján) több-kevesebb sikerrel. A dal, ami azóta is repeat-en megy a fejemben, az a Riot, ami közben a banda két férfi énekese kiállt a fedett színpadról a kifutó-szerű részre az esőbe, és bár nem értettem hogy pontosan miért, de mindenki elkezdett leguggolni. Lili előbb realizálta az eseményeket, mint én, és a tömeggel együtt ő is guggolt, mire észbe kaptam, hogy húsz méteres körzetben egyedül én állok. Ekkor értetlenül a színpadra néztem, ahol a szintén guggoló Sasi nagyban hadonászott irányomban, hogy "mindenki le!". Természetesen a hadonászás nem nekem szólt személyesen, legalább is szeretném remélni, hogy nem én voltam az egyetlen, aki ott szerencsétlenkedett. De a koncert még sok más meglepetéssel is szolgált: a kendős lány, aki a koncert kezdete óta üvöltötte a szöveget vérbeli fan-hoz híven, és teljes átéléssel rángatózott a ritmusra, ami arra késztette a körülötte állókat, hogy hagyjanak neki egy méteres átmérőjű táncteret (ennél többre sajnos nem futotta ezért engem többször is mellkason könyökölt), nagy valószínűséggel valamilyen teleportáló képességgel is rendelkezett, mert amint az egyik srác lesétált a színpadról a kordonhoz, hogy itallal kínálja az ázott rajongókat, a lány csak úgy felszívódott. Nem viccelek: egy másodperce a könyöke még a bordáim között volt, de mire oda fordultam, hogy végre szóljak neki, már tíz méterrel arrébb az első sorban a kordonon áthajolva sikongatott. Számításaim szerint ehhez több, mint húsz emberen kellett magát átverekednie kevesebb, mint fél perc alatt.

A koncert végére az eső is felhagyott azzal, hogy elüldözze az elszánt fesztiválozókat, és mi pedig bőrig ázva, de teljesen felvillanyozva búcsúztattuk a Mary PopKids tagjait, akik miután bejelentették, hogy a következő előadó a Bastille, és megköszönték a lelkesedést, amire a tömeg tapssal, füttyel és sikítással reagált, ami egy hatalmas hangzavarrá olvadt össze. A tagok meghajoltak, majd integetve hátrahagytak minket, ahogy elnyelte őket a backstage. Ez volt a nap első koncertje, amin részt vettem, és azóta a lejátszási listám egyik kedvenc tagja a Riot és az Indigo.



Ezzel a fenomenális koncerttel indult életem első Sziget Fesztiválon töltött napja, és bár sok rémhír terjeng az interneten a fesztivál körülményeiről, én ebből szinte csak az embertelen magas árakat tapasztaltam, és a nem kívánt eső-zuhany és habbá taposott és kevert sár ellenére is nagyon jól kezdődött a nap.

Kiki