2014. február 17. | Bea

Bin-Jippel a földön, vízen és levegőben

Kicsit meglepődtem, amikor megérkeztünk a Planetáriumba, és azzal szembesültem, hogy ez egy Bin-Jip ülős koncert lesz. Elég sok Bin-Jip fellépést hallottam már, szerintem nem azt a fajta zenét játsszák, amit csak úgy simán, bármilyen táncolás nélkül, üldögélve végig lehet hallgatni. Aztán beindult a 360 fokos vetítés is a kupolán, és egyszerre, mindenki feje hátra-, tekintete a plafonra szegeződött. Onnantól, akármilyen szép is Harcsa Veronika, nem tudtuk levenni a szemünket a vetítésekről. Megértettem a koncepciót, miért is ülünk… Állva tuti begörcsölt volna a nyakunk pár perc planetáriumnézés után.

Jártunk a vetítős koncert alatt a világűrben, végtelen ajtók közt és kulcsfelhőkben, képregényben és a tenger mélyén. Minden egyes számhoz egészen eltérő stílusú klipet kaptunk, élővé, mozgóvá varázsolva a kupolát. Az elején még bántam, hogy nem vettem magamhoz némi alkoholt, hogy még jobban be tudjam fogadni a látvány- és hangzásvilágot. A helyszínen nem is árultak amúgy semmi erőset. Aztán két perc múlva máris hipnózisban voltam színjózanon is, úgy odatettek magukért a banda és a visual tervezők is. Pláne, hogy már a legelején virtuális sétát tehettünk az űrben, a hatásra pedig jól ráerősítettek a tompa, távoli effektekben játszó hangok és Harcsa Veronika földöntúlinak tűnő éneke. De utána meg az izzó Napot láthattuk egészen közelről, egy tüzes Bin-Jip számmal társítva. Aztán jött olyan dal is, amelytől –a jó értelemben! – a hideg rázott ki, robotos, rideg látványelemekkel és az énekesnő erőteljes, velőtrázó sikolyaival. Majd bársonyos, nyugodt, azután újra energikus, lüktető zenéket kaptunk, természetesen a hozzájuk illő képkockákkal, 360 foknyi és vagy több oktávnyi teljességben.

Majdnem másfél órás volt az audiovizuális élmény, amit a Bin-Jipnek és a Kiégő Izzóknak egyformán köszönhetünk. Annyira jól összehangolták a zenét és a látványt, hogy tényleg egészen más, az eddigi koncertélményeinktől teljesen eltérő benyomásokkal gazdagodtunk. Bár talán a fellépés rovására ment, hogy az élményt nem „csak” a zenekar nyújtotta és figyelmünk csupán megosztva irányult a Bin-Jipre, tényleg csak tetézte az örömöket az, hogy egyszerre lett mozizós és koncertezős érzésünk.

De hogy bele is kössünk valamibe, azért a planetáriumi székeket tervezhették volna kicsit magasabbra; az este végére se a derekunkat, se a nyakunkat nem éreztük. Még egy dolgot tudnánk kritizálni: nem egészen értjük, hogy az amúgy szuper stílusérzékkel megáldott énekesnő most miért nem volt olyan csinos, mint szokott; hiába az űrbeli-robotos outfit és az afro-konty.Sebaj, így legalább a közönség férfitagjai is jobban tudtak a zenére és a Kiégő Izzók látványra, nem pedig Harcsa Veronika megjelenésére koncentrálni...