2013. december 2.
Évtizedekkel ezelőtt kevesen gondolták volna, hogy Portugália egy vékony, platinaszőke hajú énekesnőnek köszönhetően fog felkerülni a világ zenei térképére. Aztán megérkezett a mozambiki származású Mariza, aki 2001-es Fado em Mim című albumával elindította a fado újhullámát. Dalaiból álomhangú bódulat, szenvedély és a legmélyebb érzések áradnak, egyszerre van jelen bennük a portugál tradíció és sors, a dzsesszes, popos hangzásnak köszönhetően pedig a hagyományoktól való elrugaszkodás, az újdonságok felé való nyitás. Mariza európai turnéjának záróállomásaként december 13-án a Művészetek Palotájába érkezik.
A fado történelmét számos legenda övezi. Egyes elméletek szerint a 17-18. században a Brazíliába behurcolt afrikai rabszolgák zenéje és tánca volt, mely hagyományos dallamaikból formálódott némi arab hatással. Mások szerint a brazil lundhum és modinha stílusokból jött létre. Lisszabonba tengerészek közvetítésével jutott el a 19. században, akik a dalokat hajók mellett a város Alfama nevű – afrikai és brazil bevándorlókban gazdag – negyedének kávéházaiban énekelték. Bár a fado a fejekben sokáig összekapcsolódott a politikával és a portugálokat 40 évig elnyomó diktatórikus rezsimmel, néhány évvel 1974 után mégis az ország legmeghatározóbb zenei irányzatává vált. Olyannyira, hogy 2011-ben az UNESCO szellemi örökségeket tartalmazó listájára is felkerült. A fado lelkét a „saudade” adja, az örökös elvágyódás. A sokszor melankolikusnak tűnő dalok az élet legalapvetőbb érzéseiről szólnak, és talán ez az oka sikerének is, az emberek nem tudják kivonni magukat a hatása alól.
Az anyai ágon mozambiki, apain portugál származású Mariza hároméves volt, amikor családjával 1977-ben Lisszabonba költözött. Szülei egy kisvendéglőt vezettek Alfamában, ahol mindennapos vendégek voltak a város „fadistái”. Így lehet, hogy Mariza előbb tanult meg énekelni, mint olvasni. Ahogy egy interjúban fogalmazott: „Nálunk a fado életforma volt, úgy szívtam magamba, mint a levegőt.” Ötévesen édesapja unszolására kezdett el fadót énekelni. Tinédzserként aztán jobban izgatta a rock, a dzsessz és a bossa nova – aminek tanulásáért egészen Brazíliáig utazott –, de ez a kitérő a legkevésbé sem vált kárára. Interjúiban szinte mindig kiemeli, hogy sosem tervezte tudatosan, és sosem álmodott arról, hogy énekesnő lesz. Vele egyszerűen csak megtörténtek a dolgok.
Mariza eleinte csak baráti körben énekelte a szépségesen szomorú fado dalokat, mígnem egy este az egyik fado-ház tulajdonosa véletlenül meghallotta, és rögtön felajánlotta neki, hogy hetente felléphet nála. Portugáliában Amália Rodrigues 1999-es halálát követően, „a fado istennőjének” emlékére rendezett tévéműsorban futott be. Még lemeze sem volt, de fellépéseivel már elnyerte „A fado hangja” díjat a portugál rádiótól. Debütáló albuma, a 2001-es Fado em Mim mintegy százötvenezer példányban kelt el, noha addig a négy-ötezres eladási mutatók is sikernek számítottak ebben a műfajban. Egy évvel később díjat nyert a Québeci Nyári Fesztiválon, sőt a New York-i Central Parkban is felléphetett, hatalmas tömeg előtt. Innentől szinte garantált volt a világsiker. Második lemezéért a BBC3 rádiótól megkapta „a világzene legjobb európai művésze” díjat. 2004-ben nem csak „a fado nagykövete” címet nyerte el az UNESCO-tól, de az athéni olimpiai játékok megnyitójának egyik meghatározó zenei eleme volt közös duettje Stinggel. Két év múlva – első portugál művészként – Concerto em Lisboa című lemezét Grammy-díjra jelölték. Albumai közül a Terra dzsesszes és flamencós kikacsintásaival tűnt ki, míg a 2010-es Fado Tradicionalban újra előtérbe kerültek a gyökerei.
Mára lemezeladásai világszerte meghaladták az egymilliós példányszámot, sorra hódítja meg a világ legrangosabb koncerttermeit a Sydney-i Operaháztól a New York-i Carnegie Hallig, a párizsi Théâtre de la Ville-től a londoni Royal Albert Hallig. A Művészetek Palotájában közel négy éve lépett fel utoljára. Ahogy akkor is, úgy bizonyára most is mindenkit bámulatba fog ejteni rendkívüli hangjával és a fado felkavaró szenvedélyével.