2013. október 27. | govinda

Gyász: Elhunyt Lou Reed

A döbbenetes, csaknem ötven évnyi pályafutást magáénak tudható legendás rockzenészt ma ragadta el a halál, írja a Rolling Stone. A tragédia oka egyelőre ismeretlen, egészségéről annyit lehetett tudni, hogy májusban esett át egy májátültetésen. 71 éves volt.

A hatvanas években a Velvet Undergrounddal kezdte zenei karrierjét, ahol kezdettől inventív és kreatív volt, akár az európai avantgárdot is beemelte a zenébe, összeházasította zajt és harmóniát. Az őszinteség egy újfajta hangnemét hozta el a rock’n’roll színtérre. Szólómunkásságában is nyughatatlanul kreatív tudott maradni, az 1970-es évektől a 2010-es évekig tartó egyéni életművében mindvégig változékony és ’kaméleoni’ zenészként, folyamatos újdonságokat prezentálva rajongóinak és tisztelőinek. A glam, a punk vagy az alternatív rock ma mind elképzelhetetlenek lennének az ő újító szelleme, az ő hatása nélkül.

Lou Reed 1942-ben született Brooklynban. A főiskola után a Pickwick Records dalszerzőjeként dolgozott, egyik szerzeménye, egy 1964-es műfajparódia, a The Ostrich kisebbfajta slágerré avanzsált annak idején. A hatvanas évek derekán barátságot kötött John Cale walesi zenésszel-hegedűművésszel, később együtt alapították meg a The Primitives nevű zenekart, amit aztán átkereszteltek The Warlocks-ra. Miután pedig megismerték a gitáros Sterling Morrisont és a dobos Maureen Tuckert, megszületett a The Velvet Underground. Erőteljes hangzásukkal és jellegzetes külsejükkel még Andy Warhol figyelmét is felkeltették, akivel aztán együttműködtek Warhol estjein-performanszain.

Az 1967-es debütáló albumuk, a The Velvet Underground & Nico hasonlóképpen mérföldköve a zenei életnek, mint ugyanebből az időből a Beatles Sgt. Pepper’s Lonely Hearts Club Band-je, vagy épp Bob Dylan Blonde on Blonde-ja – a megjelenésekor nem keltett nagy visszhangot, csakúgy, mint az ezt követő három lemezük. Ma azonban egészen más a helyzet: a további generációk ugyanis egészen a valaha volt legjobb zenekarok közé emelték a The Velvet Undergroundot, sőt, a legnagyobb hatással bíró amerikai zenekarként is számon tartják őket.



1970-ben, a VU-ból való kilépése után Lou Reed Angliába ment, és a tőle megszokott kissé paradox módon a progresszív rock képviselőivel, a Yes-szel rögzítette első szólóalbumát. Az igazi áttörést, a rockzseni státuszát azonban a következő lemezével, az 1972-es Transformerrel érdemelte ki – amelynek produceri munkálatait saját „tanítványa”, David Bowie végezte el. A Walk on the Wild Side-ból, amely a Warhol-féle szcénát örökíti meg, rádiós sláger lett, a Satellite of Love-ot pedig sokan feldolgozták, élen a U2-val.



Reed a hetvenes években szinte sportot űzött az elvárásokkal való szembeszállásból. Az 1973-as Berlin egy súlyos, nehezen emészthető darab lett, míg az 1974-es Sally Can Dance soul-os felhangokat és hivalkodó gitárszólamokat tartalmazott. Az 1975-os Metal Machine Music kísérleti zajzenéjét sem nagyon tudják hova tenni, aztán ott van az 1978-as, harmadik élőzenés lemez, a Take No Prisoners, amely egyfajta vicclemez, hiszen monológok sora szerepel rajta, dalokról, kritikusokról.



Lou Reed hetvenes évekbeli szexuális és drogos kalandjai mítoszokat szőttek köré, a nyolcvanas évektől kezdve aztán kissé lenyugodott. Megnősült, aminek aztán az 1982-es The Blue Mask-on is érződött a hatása, melyet sokan az egyik legjobb albumának tartanak a Transformer után. Az 1984-es New Sensations kommerszebb irányba haladt – az évtizedet az 1989-es New York szórakoztató, szókimondó dalaival zárta le, szerették is a kritikusok. 1991-ben újra együtt zenélt John Cale-lel, hogy aztán 1994-ben visszatérjen a Velvet Underground néhány sikeres európai koncert erejéig.

Miután elvált első feleségével, az élet összehozta Laurie Andersonnal, akivel művészként és civilben is rengeteget dolgoztak együtt, előadásokon és aktivistaként egyaránt. 2008-ban  házasodtak össze.

A kétezres években tovább folytatta a rá annyira jellemző kísérletezést, továbbra is a saját útját követte. A néhai dekadens rocker rajongója lett a tai-chinek, olyannyira, hogy koncertek alkalmával a saját oktatóját is felhívta a színpadra. 2005-ben kiadta a The Raven című duplalemezét, amely Edgar Allan Poe művén alapul. 2007-ben megjelentett egy ambient albumot, hogy aztán visszatérjen a rockhoz a 2011-es Luluval, melyen a Metallicával dolgozott együtt. (És amely nem tartozik a legsikerültebbek közé...)



„Mindig azt gondoltam, hogyha végignézünk a munkásságomon, megkapjuk a Nagy Amerikai Regényt: minden lemez egy-egy fejezete. Kronológiai sorrendben. Fogod az egészet, sorba rakod, és sorrendben meghallgatod őket – na ez az én Nagy Amerikai Regényem” – mondta a Rolling Stone-nak még 1987-ben.

Nyugodjon békében.



Forrás: rollingstone.com

govinda