Amikor a kilencvenes évek elején négy gimnazista összetalálkozott egy Toronto melletti város, Mississauga egyik katolikus iskolájában, még nem nagyon lehetett rá számítani, hogy a frissen alapított gimizenekar egy évtizednyi próbálkozás után Kanada egyik legsikeresebb és legjobb punk-rock csapatává válik. Pedig ez történt: húsz év, egy kényszerű névváltoztatás, öt nagylemez, eszméletlen mennyiségű koncert és világ körüli turné után a négy egykori diák még mindig együtt játszik, ugyanolyan letaglózó lendülettel, mint egykor. A Billy Talent tíz év után befutott, és tíz éve a csúcson van.

 

Pedig a kezdet nem volt egyszerű. A négy srác eredetileg Pezz néven alakította meg az együttest, rendületlenül gyártotta a demókat és tolta a torontói underground klubkoncert-zenekar szekerét. Zabolátlan skával megtűzdelt, dühös hardcore-punk-rapjük hozott némi népszerűséget nekik, de a városból igazán nem tudtak sosem kitörni. Érdekes módon egy olyan esemény adott lendületet a csapatnak, ami más zenekart talán tönkretett volna: a régebben létező amerikai Pezz zenekar perrel fenyegette meg őket névbitorlásért, mire a fiúk 1999-ben átnevezték magukat Billy Talentre. Az elnevezést a népszerű kanadai zenész és költő-író, Michael Turner áldokumentum-regénye, a Hard Core Logo fiktív zenekarának fiktív gitárosától (a könyvben: Billy Tallent) vették. Ezzel az együttes némiképp stílust is váltott, szakított a korábbi, „fésületlen” punkkal, sokkal erőteljesebbek lettek a rockos elemek, nagyszabású, ezer közül felismerhető riffekre épültek az újabb számok, némi „popos” dallamosság is bekúszott a zenébe, de amiről a Billy Talent a mai napig nagyon híres: a punktól merőben idegen módon félelmetesen tiszta vokálok, többszólamú ének lett a daloknak immár joggal nevezhető számok fő eleme. Ettől persze még nem szakítottak teljesen a punkkal, és a Billy Talent rövid, velős, míves punk-rock himnuszai hamarosan óriási sikert hoztak a zenekarnak.

 

Azóta a Billy Talent menetrendszerű pontossággal, háromévente jelenteti meg lemezeit (az első hármat csak sorszámmal ellátva), és mindegyik lemezhez legalább másfél éves monstre turnét kapcsol. Az igazi hírnevet ezek az átlagosan százötven-kétszáz állomásos gigaturnék hozták meg: a Billy Talent kétségkívül az egyik legjobb, de mindenképp leglelkesebb koncertzenekar, amelyik nem restelli például meglepetés háztető-fellépésekkel meglepni rajongóit. Hogy az együttes mit tud a színpadon, arról két éve a Szigeten is meggyőződhetett a magyar közönség. És most, szeptember elején megjelent az új nagylemez, ami, szakítva a hagyományokkal, immár nem névtelen, hanem van címe, méghozzá elég beszédes: Dead Silence. Igazi érett, komoly darab – borítója a neves ausztrál grafikus, Ken Taylor munkája -, egy teljes fegyverzetben előttünk álló zenekar műve. A Billy Talent egész eddigi pályafutása a függetlenségről szólt, amit ez az album tetőz be. Felvételeihez a négy tag saját stúdiót épített, a produceri munkát kizárólag a gitáros, Ian D'Sa végezte, és a munka igazi, izgalmas, közönségcsigázó valóságshow volt: a Billy Talent honlapján és YouTube-csatornáján irgalmatlan mennyiségű interjút, benyomást, „working notes”-t, miniklipet és életképet tett közzé, így a rajongók szinte élő egyenesben követhették a stúdiómunkát. Aztán jöttek a videóklipek, legutóbb a pár napja megjelent Surprise Surprise, amikből világosan látszik, hogy a Billy Talentnek érdemes volt saját kezébe venni az irányítást.

 

Nagyszabású, felejthetetlen riffek, a megszokott, eszméletlen vokálok, igazi, tombolós punkrock-himnuszok – a Billy Talent nem sokat változott, de jobb mint valaha. Nem kétséges, hogy forró hangulatú klubkoncertet tart majd az A38 Hajón.