2012. október 8.
Dickensi Anglia hangulata az Akváriumban: Tiger Lillies
Egy koncert, ami nem koncert, mégis koncert, egy zenekartól, ami nem zenekar, mégis zenekar…Hogy is van ez?! A felvezető mondat magyarázatra szorul azok számára, akik még nem ismerik a már nevében is ellentétet felvillantó brit Tiger Lilliest, akik pedig már valaha is látták a triót, most bizonyára minden egyes porcikájukkal felidézik régebbi emlékeiket és egy csapásra extázis közeli állapotba jutnak.
A Tiger Lillies ugyanis leginkább a dekadens, bizarr, fekete humorú, abszurd és hasonlóan különös hangulatot rejtő jelzőkkel illethető zenekar. Koncertjeiken megelevenedik a dickensi Anglia sötét hangulata, a viktoriánus kori Britannia romlottsága. A ködös Albion rosszarcú, sötét alakjainak, a talán jobb sorsa érdemes furcsa alvilági figuráknak különös rezgése tölti be teret. Prostituáltak, stricik, drogosok, kocsmatöltelékek, bűnözők, zsebesek, lecsúszott, vagy soha fel sem emelkedett művészek, bohémek különös világa ez. Ezt a hangulatot Martyn Jacques - a zenekar vezetője és énekese - fiatalkorában, a londoni Sohóban, egy bordélyház fölött leélt évei során szívta magába, és amelyet tangóharmonikájával és a hosszú évekig tanult éneklési technikájával – az angol operákra jellemző kasztráltnak nevezett magas hangú éneklési mód segítségével – kelt életre.
Ha valakit mindez még nem fogott meg eléggé, azoknak is hamar meghozzuk a kedvét, hiszen a fent leírt hangulathoz cirkuszra elékeztető színpadkép, festett arcok és jelmezek, valamint izgalmasabbnál izgalmasabb hangszerek társulnak. Nem mindennapi élmény Adrian Stout-ot látni és hallani, miközben épp egy meghajlított fűrészlapon zenél, vagy amikor a dobos, ütőhangszeres Adrian Huge nem a klasszikus értelemben vett dobot és cintányérokat részesíti előnyben, hanem sokkal inkább a konyhai eszközöket és különös formájú különböző anyagú, hangkeltő tárgyakat, melyeket ráadásul nem is feltétlenül dobverővel, de leginkább gumicsirkével szólaltat meg. (Amikor David Byrne először látta őt játszani, egyszerűen csak annyit mondott: James Joyce a doboknál.)
Feldobnak és megpörgetnek mindenkit, és ami leginkább tiszteletre méltó bennük, hogy nem akarják megmondani, mit gondoljunk, pusztán mutatnak egy világot, majd ránk, nézőkre és hallgatókra bízzák, hogy mit is kezdünk vele, mit hoz fel belőlünk ez a brechti dráma.
Szólj hozzá!
Csak regisztrált és belépett felhasználóink szólhatnak hozzá. Kattints ide a belépéshez! Regisztráció itt.