- Kedves Széchenyi Terv, biztos, hogy az volt a Terv, hogy mindenféle ellenőrzés nélkül, a gyorsabb haladás érdekében mindenkire rárakják a 18 év feletti karszalagot? Biztos? Nem elég, hogy a bejáratnál egy lélek nem ellenőrzi hány évesek vagyunk, csak rögtön csattintják a karszalagot, de a pultoknál sem érdekel senkit, hogy 3 napja nincs rajtam karszalag. Ráadásul mutasson nekem valaki 1 darab magyar vendéglátóst, aki nem adja ki az alkoholt a kicsiknek. Kicsiknek, haldoklóknak, kismacskáknak, bárkinek, aki fizet.

 

Szóval bent vagyunk, irány a bringatároló, a Sziget legkedvesebb pontja, a legcukibb szekurity bácsival, akit valaha láttam. Ha valami nagyon hiányzik nekem a mostani Szigetről, az a több bringatároló-érzés. Aki járt már ott, tudja, miről beszélek. Kedvesek, ingyenesek, szervezettek, segítőkészek.

 

Kis csoszogás, körbenézés, szerencsére idei szigetszűz barinő sem igényli a teljes idegenvezetést, szóval letelepszünk a naccinpad melletti csónakokba, hogy megérezzünk, milyen a magyarság tengerérzése. Tenger nélküli, de kényelmes. Az energiát a napból és a csipcsöpp esőből egyszerre gyűjtjük, mert tisztában vagyunk vele, hogy a következő egy órában nagyon is szükségünk lesz rá. Még egy gyors hollandozás, fényképezkedés, hájfájv mindenkivel, aztán irány az idei Sziga’, számomra legvárósabb szigetkoncertje (funfact: a két barátkozós holland fiú a Szigeten tartózkodik 5 napja, és mi voltunk az első magyar emberek, akikkel találkoztak a személyzeten kívül).

 

A Skunk Anansie-t én pontosan 15 évvel ezelőtt ismertem meg. Londonban emeltem le a kazit a polcról, és az első pillanatban beleszerettem a brutál basszus vezette lányrockfunkpopmetálba. Hosszú évekig az egyik legnagyobb vágyam az volt, hoyg eljussak egy SA koncertre, mert úgy képzeltem, hogy gyilkos energiák áradhatnak arról a színpadról, ahol Skin visít, ordít, dalol és ugrál. Aztán úgy tűnt, fel kell adnom. A Skunk befejezte pályafutását, én pedig feltettem őket a polcra azon halott zenekarok mellé, akiket már sosem fogok látni, brühühü. Aztán mennyből az angyal, egyszer csak elfogyott a lóvé, Skin újra összetrombitálta a zenekart, én pedig 2010-ben kinn találtam magam Olaszországban életem első SA koncertjén. A teljesen idióta, színpad előtt megépített VIP szekció miatt nem lehetett 100%-osan élvezni a koncertet, de az egyértelmű volt, hogy a 4 tag ugyanúgy zúz mint régen (tudjátok az akkor volt, amikor még minden jobb volt), Skin pedig az egyik legőrültebb frontember (vagy asszony, vagy mi), aki valaha színpadon ugrált. Idén Bécsben aztán megkaptam a magamét, egy rendes gasometeres Skunk Anansie koncertet, ahol, ahogy az elő van írva, le is szakadt a fejem. A Szigeten tehát kábé már tudtam, hogy mire lehet számítani, amire viszont egyáltalán nem számítottam, hogy ekkora tömeg fog összeverődni a Nagyszínpad előtt. Semmiféle tömegre nem számítottam, mert nem elég, hogy életemben nem találtam még senkit, aki velem együtt szeretné a Skunkot (csak most egyet, akinek most integetnék is, csocsi), de be is kell vallani, hogy manapság a SA inkább nosztalgia zenekar, mint komolyan vehető, útmutató banda. Na most - mivel magyarok nincsenek a fesztiválon - így vagy a külföldiek szeretnek nosztalgiázni, vagy rendelkeznek azzal a tudással, mint szerény személyem, hogy a Skunk Anansie buli egy gitárzenét szerető embernek kötelező és garantált szórakozás.

 

A koncert a már lemezekről is ismert jungle beszívatással kezdődött, Skinék olyan fajta rockerek, akik nem utasítják el zsigerből az elektronikus zenét sem, így mindig egy táncolós tuctuccal kezdenek. 

 

De persze a fél perces intró után belecsapnak a húrokba, és indulhat a zúzás. 

 

 

Skin valamiféle fekete angyal-szörnynek öltözött, holdjáró cipővel, sorozatgyilkos tekintettel (igazság szerint, ha bárki látott már vele interjút, akkor tudhatja, hogy a való életben inkább cuki, mint sorozatgyilkos, ezt pedig még az is tetézi, hogy a beszédhangja olyan, mint egy 8 éves kislányé). A koncert nagyjából lefedi az összes SA „slágert”, Skin pedig szépen megmolesztál mindenkit. Van, akit ténylegesen megpróbál megerőszakolni (operatőr), van, akinek a fején lépked, van, akit egyben próbál bekapni, és van, akinek csak lezúzatja a fejét a tökéletes hangjával. Egy kis szekuriti paráztató stage diving után a közönség már a tenyeréből eszik, ugrálunk, villázunk, fejet rázunk, mint a bolondok. 

 

 

Londonnak még üzennek egyet az I’ve Had Enough-al, és a lezárás természetesen a Swastikkka. Na, mi a rock koncert, ha nem ez.

 

Mivel a napi lényeg számunkra meg volt, így innentől már csak „gondtalan tekeregtünk, amerre visz a lábunk”. Volt egy meglepően nagy tömeg előtt fellépő Zagar, egy szokásosan jó formát hozó Oi Va Voi és természetesen a kötelező Gyuri és Klárikám (a külföldiek tekintete egy Korda koncerten egyszerűen minden pénzt megér). 

 

Bringa ki, lámpa fel és egy gyors tekerés (az egészséges verzió) haza. 

 

A következő nap nyugdíjas nap: Hindi Zahra, Kate Nash, Hiperkarma, Triggerfinger, Nemjuci. Vagy valahol, valami…

 

Gerta Rauss