Kisebb-nagyobb hőgutákat és napszúrásokat leszámítva zökkenőmentesen le lehetett jutni a Soundra vonattal és kocsival is. Onnan viszont még hosszú – és a tűző napon annál forróbb – út vezetett a hűs habokig, amik ennyi ember megmártózása után nem is voltak olyan hűsek. De mire becsobbantunk a Balatonba, el is feledkeztünk kánikulás szenvedéseinktől, csak a parton volt nehézkes törülközőnyi helyet találni, árnyékról nem is beszélve. A napközbeni arca azért kevésbé megnyerő egy fesztiválnak azok számára – mint én is – akik nem megrögzött napimádók, mert hiába van tele párafújó ventillátorokkal a helyszín, a tikkasztó hőségben – nekem legalábbis – nem sok kedv marad a sátrak, színpadok, programok közti masírozásra. A heringstrandolás után kicsit megszabadultunk a tömegtől, és bár sok izgalmas programról maradtunk így le, egy jó kis beauty sleep után kisimult arccal újra készen álltunk a fesztiválozásra. Ráhangolódáshoz ígéretesnek tűnt a Thievery Corporation zenéje, a várt lounge-os, lágyabb zenék helyett azonban elektrosabbra tuningolt pörgős számokkal találtuk szembe magunkat, úgyhogy David Guettára már a tervezettnél kevesebb energiával rendelkeztünk. Féltünk is, hogy bírni fogjuk-e a dögmelegben a folyamatos ugrálást, meg hát érdemes volt időben megkörnyékezni a nagyszínpadot, mert a percre pontos kezdésre, 22 órára már a partig állt a színpad felé egyre sűrűsödő tömeg. Amely aztán egyként tombolta végig a DJ másfél órás koncertjét... A sikere nemcsak abban rejlhetett, hogy minden egyes poppartyn unásig adják a sztárfellépő számait, de amiatt is lehetett most olyan népszerű a program, hogy a tavalyi eltüctücösített dalaihoz képest most viszonylag populáris verzióban adta elő zenéit. Bár furcsa volt olyan koncerten lenni, ami annak ellenére, hogy élő, mégsem a zenész énekli, gitározza, dobolja a dallamokat és ritmusokat közben, hanem csak áll egy óriási keverőpultnál és néha hadonászik, meg szívecskéket formáz kezéből, vagy rázza az öklét, azért tényleg így is elementáris volt. Mivel „szegény” David Guettának nem nagyon volt lehetősége táncikálni és produkciójával a vizuális típusokat is elragadtatni, a látványról a DJ-pult körüli kivetítős effektek gondoskodtak; olyan jól, hogy tényleg minden szemnek a színpadra kellett szegeződnie. Azért irigykedtem rá rendesen: a sikerei miatt is, de most inkább azért, mennyi helye volt mozogni és mennyi szellő lengedeztette a haját, míg mi összenyomva aszalódtunk-izzadtunk a többi partyzó közt... Az első sorokat slagos locsolással hűsítették, a többiek meg gondolom éjszakai fürdőzéssel hozták rendbe hőháztartásukat. De nem panaszkodni akarok; a lüktető, életvidám zene elvonta a figyelmet a szauna-feelingről, viszont idén elégnek éreztük a tavalyinál rövidebb koncertadagot. A búcsúzása után mondjuk visszajöhetett volna a zenész úr az üdvrivalgást hallva egy kis repetára, hogy törlessze adósságát, mert hát a One Love bizony kimaradt a palettából, de így is pont jó volt az egész. Utána egy kis levezetés gyanánt még talpaltunk kicsit a tüctücöket dübörögtető sátrak között, aztán 3 körül végkimerülésben és –száradásban búcsúztunk el az elektro-fesztiváltól.

 

Jó volt ez a Sound, tényleg. Megérte annak ellenére, hogy szegény szervezetünk sínylette meg a koncert maratont: a portól és cigitől tüdőnk, a naptól bőrünk, az alkoholtól májunk, az alváshiánytól idegrendszerünk, a hangos zenétől fülünk, a fesztiválkajáktól a gyomrunk, az ácsorgástól, ránklépésektől meg a lábunk szenvedett (reméljük, csak) nyolc napon belül regenerálódó sérüléseket... Úgyhogy kelleni fog ezután pár nap szintén balatoni rehabilitáció, ahol a „balaton sound” a tópartot mosó hullámok hangjában fog kimerülni, de utána újra várni fogjuk a Balaton Sound 2012-t. Jövőre ugyanott!

 

Bea