Kedd koraeste, elindultam hát bele az Agybetű-tésztás telebeszélt éjszakába: a sötét viccek és az egyértelműen jó zenei produkciók közé.

 

Az előző napok során esővel kiseprűzött hétvége nem jelentett lankadást, a főváros (éjszakai) élete most sem állt le. Olyan ez, mint az orvostudomány fejlődésében, amikor megállapították, hogy a páciensnek nem akkor van vége, amikor a szíve leáll, hanem, amikor az agya: na, Pesten éppen fordítva van: addig dínom-dánom, amígnem végül az agyak vannak eldobva. Igaz, manapság ugyan kissé komorabb a figura és úgy érezni, mintha ez azért volna így, mert már túl sokan vágynak el a Volt-ra, a Sound-ra, a Sziget-re és persze Ozora lenge füstökbe gabalyodó völgyébe...de ettől még jó pesti ivókhoz híven a helyiek és helyivé lettek néhány liter felcímkézett és felárazott jómód segítségével még kitartanak, még csak ennyire függők, már csak a napokat számolják a kortyokon keresztül. Egy ilyen napon, teendőim után néztem be a Rohamba (bevallom, hogy ugyan túlságosan nem kedvelem ezt a helyet, mivel néha enyhén fennhéjázó arcokat vonz be, miközben persze a pótcselekvő stílusok osztály-első olvasztótégelye, meg mert máskor túlságosan parttalan a látszatok sora és túl sok a grimasz idebent)… de, ha koncertre érkezik az ember és nem a NAGY-nihilből vágyik puszta kisNIHIL-be bujkálni (mások vagy önmaga elöl), akkor a Zene Házában bizony néha érdekes csemegékre lelhet (és ezzel nem csak Sőrés Zsoltékra céloztam).

 

Ma sem volt ez másképp, a belsőudvar csendes setétbe burkolva vigyázta a Hostel lakóinak álmát, akik azonban senkit sem zaklattak, hogy „halkabban plíz!”, mivel hogy is tehették volna: bent sem voltak. A gumipántos fehér ágyneműk a színes-csíkosra kirittyentett falak mentén, fent a korlátos gangokon száradtak éppen. A még enyhén nedves falak közt lomhán nyújtózó szellő pedig már a várakozó közönség tüdejét is átjárta. Érezhető volt, hogy a turisták ma valószínűleg valahol távolabb dajdajoztak, valahol a Gödörben vagy másutt, de mindenképpen kint a vaktöltényes érintések és a vetkőztető keleti tekintetek között – hiszen tudjuk, ők ide Pestre egyértelműen azért jönnek, hogy valahol végre elvesszenek...

 

Ez a koncert is jó alkalomnak bizonyult volna számukra.

 

Ahogyan a Vas utcai susmorgás- és csoszogás-hangokat hátrahagyva a lépcsőkön fölhopp után beléptem a kapun túli graffiti-giccsbe: máris valami zenebona fogadott. Bár tudtam, hogy az, amire érkeztem, csak fél tízkor izzít be, azért rögvest sandítottam egyet a bőgés irányába. De ez még az előző zenekar volt, a grunge-os TerraLuna – csak röviden hallgattam bele, hárman kínozták a hangszereket, köszi, ezt máskor. A Flash Gordon und die Freunde tagjai viszont már a kocsmarészben készültek, alapoztak. Félreértés ne essék, alapvetően nem német csapatról van szó, több köztük a délvidéki (pl.: vajdasági), mint az echte fricc, vagy fricc-imitátor, ettől függetlenül azért vannak német nyelvű dalaik is. Némely taggal korábban más eseményen is volt szerencsém ütközni, például akkor, amikor még két éve a Rekettyésben, fönt a Budai-hegyek közt a magasba tartó utcák végén fesztivál-félén játszottak. Igaz, az is tetszett (ott, a kaja-pia-kiskutyák hangulatban), de most kíváncsi voltam, hogy amikor nem a fröccsöket öntöm magamba és még nincsen fröccsöntött sűrű napfényű, bőrnáspángoló nyár: milyen lehet egy csőszerű teremben estefelé az a hangzás, ami nyílván – és ezért is jöttem – fejlődött... még akkor is, ha esetükben inkább beszélhetünk hobbi-zenekarról, mintsem a szakma lecserélhető percembereiről és hangszereik felett versengve könyöklőkről. Lazaság, baráti hangulat. Ez inkább örömzene, mint kényszeres bizonyítási erőszaktétel közönségen és zenekaron.

 

Így is lett. Fél tíz után a banda felvonult a színpadra. Nyomukban a közönség, egészen a színpad széléig. Beállás, ez mondjuk eltartott egy ideig. Az együttesnek is, a közönség ellenben már, hát már jócskán benne volt. És aztán az első szám! Végre! Címéhez méltán („Slayer”) oda is csapott, az akkordok vágták a foszlott füstöt, a dobpergés meg oszlatta a büdös és állottan az oldalfalaknak támaszkodó levegőt. Jobb felől a gitáros pengetései, máris karcolni kezdték a falak előterében állókban emelkedő képzeletbeli falakat, a mindennapos megfelelés lerakódásait. A dekor szempontjából, a korszellemnek megfelelni vágyó felfestett figurák esetében pedig mondhatnánk: karmolások a retróba. Ő, a gitáros amúgy hangszer(hegedű-)készítő mesterember létére ezzel az antréval minden klasszikus zenével oly sokakban (egy ilyen csehóban) ellentmondást ébresztő gondolatot eloszlatott. Az énekesnő meg a szocreál-zöld dzsörzi-egyberészesében úgy állt a mikrofon előtt, mint egy bútorszalon vezetője, aki megunva munkáját, most szaggatni kívánt egyet a kanapékon ugrálva! Ez a punk-promo per eastern-házisárkány attitűd a második számmal sem lankadt, elvégre címe ez: Dragon. Fejrázás, miegymás.

 

Aztán jött az Angyalföld a ritmusok zakatoló kőbunkóival (ráadásul úgy hallottam, hogy a TerraLuna Angyalföldön próbált régebben, talán ma is), miközben az ének a 80-as évekből megszokott fél-hamis hangokat a precíz taktusokkal ötvözte, mintha csak a háttérben levő vetítésre váró vászon volna a zenei alap és az énekhang ama kilengés, ami a textil fodrozódása a mélynyomók hatására. A gitárok meg a vetítés. Kontextus és színek lehetősége vaskos és fülledt homályba veszve. Ez a primitív kombinálva a zenében éléssel valahogy passzolt, a következő szám címe igazolta is megállapításomat: Nem fáj. Hát nem. A pultnál sorban állók, a gin-tonic-ok és a korsó sörök láttán, meg ahogyan fogytak, a Hedonists című nótacím sem lepett meg. A nők izzadni és már vetkőzni kezdtek. Ahogy záporoztak a megtolt akkordok, az is kiderült: akadt itt feldolgozás-zene is, meg saját nóták is, utóbbiak a rocknroll-hoz húztak inkább, mintsem a Kelet-németes zubbonyossághoz. Mire eljutottunk a 7. vagy 8. nótáig, a közönség már azt kiáltozta: „Még egyszer! Még egyszer!” Tény, hogy a zenekar baráti köre nem kis mértékben befolyásolta a tombolást, de a bekiabálásokat és a táncolást (és a táncoló dekoltázsokat) nem tekinteném kizárólag az ő érdemüknek. És íme, a kilencedik fejezet, a The End már kezdte beharangozni, hogy ugribugrik, lassan megválunk egymástól, de ez még messze nem a koncert végét jelentette. Mert jött a Super Hero! Ez gyerekek, na, ez tényleg tetszett (nem csak azért, mert egy Flash Gordon nevével ékeskedő bandának igenis legyen hősös száma, hanem azért is, mert az amcsi képregényekkel igen sokat foglalkozom). Ráadásul még olyan szempontból is aktuális volt ez a szám, hogy ugyebár ez a nyár sem lesz mentes a legújabb képregény-adaptációs filmektől (nemrég volt a Green Lantern meg a Thor, és az USA-ban június 4-én már jön is a Captain America, de lesz még X-Men: The First Class is).

 

A Super H. című számból idéznék is egy keveset: „I’m a SuperHero… Everybody loves Me… I will save the Universe”. Egyértelmű, hogy erre vágyik az egész pazarló nyugati társadalom – ez is önellentmondás, hogy legyél valaki valakiért, de ki is szolgáljanak, hogy igényt tartsanak rád mások (lehetőleg sokan), de te is legyél (nekik) valami megfoghatatlan. Ehhez már csak a facebook-on kéne hősprofil, aki figyelmeztet, hogy „Hé, vigyázz kislány! Az pedofil! Ne jelöld már vissza!”, meg ilyenek. Szóval ez a szám nem kicsit táncoltat bele önmagadba, hogy morfondírozz már el a világon, meg magadon is. Aztán jött még egy, a sokak számára inkább leterhelő gondolatok alól felszabadító hangzás, megint egy rocknroll – ezt nem Nikola, a gitáros írta, hanem Csongor, a basszeros. És zárásképpen egy tréfás-tombolós, a Mouse on Mars, hozzá Balázs kitartó dobkombináltjai. Taps, éljenezés, taps. Az imént említett Csongor közben a mikrofont megragadva csak annyit szólt: „Nem tudunk mást játszani, ennyi volt…” És mosoly. A közönség ennek ellenére, vagy éppen emiatt még hevesebben juppi-jééé-zett és követelt, követelt, sőt, volt, aki csak annyit üvöltött be, hogy: „Elölről!” Ez nekem is belefért volna. Kati, az énekesnő végül úgy szelídített egyet a kiszáradni és kipukkadni képtelen audience-en, hogy finom, meg talán egyszerre kissé anyásnak és kislányosnak is mondható, amolyan Pippi Langsturz-os hangon kiszólt:

 

„Auf wiedersehen… es war sehr schön.” Erre megint valakinek az üvöltése: „Még egyszer az egészet!” De sajna ennyi volt, és jöhetett a kertben, vagyis belsőudvaron a még órákon át tartó levezetés… le a korsók alagútjain át: az éjszaka mélyére, felidézve a koncert során röpke percek erejéig előkerült hangosbemondót, a jövő heti kihívásokat és a túlélésre váró nyári napokat, amiknek majd a  fesztiválokon nézünk elébe. Aki meg eközben beszívott: annak a Flash Gordon-ék után jöhetett a Flash Börtön, az elme vásznainak színezett másai és mozizás. Szerintem menjetek el legközelebb ti is Flash-ék dörömbölésére, mert ezek az arcok a könnyűzenében olyanok, mint home-videon egy lefújt disznóvágás a panel tetején, mert a koca beszorult a liftbe, aztán az odafent készült rövid felvételen mégis látszik a szuperhős, ahogy elrepül Kelet-Európa felett; lent a játszótér mellett meg hozzá háttérként egy kisdobos tántorgása egy rázós hétvége után.

 

Megmecc