2011. május 9. | Megmecc

Vetített ég alatt egy részeges szlalom – Pop Ivan

Május 5-én éjjel ismét a Pop Ivan került a Gödör Klub színpadára. Ők kevésbé vonszolták fel magukat oda, mint ahogyan én magamat a hangverseny után: haza. Ha érdekel titeket, hogy miként babráltam a mélynyomók és a mélyen megnyomott alkatúak, és persze a bulizó százak között, akkor hajra, itt a betűelemózsia!

Csak álltam a konyhában, üres zsebekkel, és válogattam az aprót. Az egyik része ide, a másik oda: ezt egy kis utántöltésre, az majd gyros formájában köszön vissza… a harmadik zsebbe meg, ahol nem a lakáskulcs van: oda az a lóvé került, amiből még kijött egy doboz sör is…
Fotóztam a tenyeremben levő aprót, hogy lám, lám! – ennyibe fájnak a pörgés utózöngéi.

Na, gyerekek, ennyire voltam csak kész tegnap este: a móka után. Az egész úgy kezdődött, hogy egy lájtos vacsi meló után. Jóllakottan érkeztem le a Gödörbe, ahol ugyan elszalasztottam az este 9 órai kezdéssel vetített filmeket, meg a Grencsó banda muzsikáját is (eleget hallottam már), de legalább leértem Pop Ivan-ra. Itt indul a bum-bele-balázs! Igaz, hogy már lassan tíz éve hallgatom és ismerem őket személyesen, de most megint GÖDÖR! Ilyenkor, a fesztiváljegy-vásárlás lázában égő fiatalok és a már nem is annyira fiatalok pesti hangulatában – na vágjunk bele!

Már vártak egyesek – a többieknek nem voltam meglepetés. A meghirdetett 23 órai kezdésben én magam sem – már tapasztalatból – nem hittem, de láss HŰHA! Felhívom hát útközben az egyik szaxist, azt mondja, épp a backstage-ben egyeztetik a nótákat, mindjárt kezdenek. Bent összefutok a basszerral, nők gyűrűjében még szelíden odateszi nekem: „Lehet, már 11 előtt is kezdünk.” De jó! Mi legyen hát, jöhet a pia – az üveg bor magányos albérlőként nézi a falakat gyomromban. Kifestené némi szeszbéli mássággal, úgyhogy veszünk sört is, fröccsöt is. Megyek tovább, a Nagyszínpadhoz, elvégre mindjárt 11! Gyülekezés, a régi Pop Ivan-os bagázsból szállingóznak az arcok… kissé kevésnek tartom. Aztán egyesek székeket hoznak be, meg az italaikat – kibaszott alkeszek. Én még csak az első korsónál tarok… ne félj, majd a későbbiekben! Lesz abból még Pumukli fennakadt szemekkel!

Úgyhogy leülni a vetítők elé – egyelőre ez a program (eredeti szalagvetítés – ilyet, vagy mondjuk hasonlót legfeljebb a Pozvakowski-éknál látsz), hátul ülök, tudom: kivárni. Azon morfondírozom, hogy ez a vetítés vajon a Nyolcas melója vagy Buharov Igoré, de látom, nem csak saját anyag van terítéken. 5 perc, 10, aztán már fel is áll a bigband pigment, és látom, a pozanon ma nem Murad játszik. Mert ez most valami trüki-kuki formáció. Nem is mondom a nevét, ott van a honlapon, ha valakit érdekel… valami Camping, vagy mi a fasz. De felcsendülnek az első akkordok. Így ülve is megpillantom a Színpadon Bujdosót (Bujdosó János, lásd. Chackra Hacker, Specko Jedno stb.), aki még pár éve valami elfajult nézet-eltérés (és verekedés) miatt szállt ki az együttesből, de ma már ismét a helyén mutatja meg: milyen Magyarország egyik legjobb gitárosának lenni úgy, hogy ha elsőre ránézel, egy termelőszövetkezet hétköznapjait túlélt Django Reinhardt-ot látsz izzadó freskón, amin túl egy hangjegyekből álló aknamező felszedését penge bravúrsággal hajtja végre egy lantozó tag: látszik az egész. Nem ragozom, elég a barokkos körmondatokból. Itt van amúgy a színpadon mindenki, aki kedves nekem ebből a formációból – bár, hogy Rafi (a régi dobos) elpártolt a Santa Diver felé: ez még mindig, évek múltán is éreztet némi hiányt. Nem basztatom az új dobost, nagyon erős a muszkli, csak hát a múlt… még, amikor a Pop Ivan, legalább 5 vagy 6 éve kint járt a Kaukázus meredélyei közt: az volt náluk a csúcs, a zenéjükben, az a korszak. Emlékek, emlékek, más a strófa, más a taktushintés, de a közönség már több és több. Gyerünk ide! És jönnek.

Van itt minden: kallódó turiszt-lányok, akiket lehengerel a Nyugathoz képest nem épp placebó típusú testközeli élmények sokasága, meg a kagylózó, nem csak zenére odafigyelők (tedd őket ahhoz a titkosszolgálathoz, ahová jól esik), meg azok, akik valami olyat kapnak, amire még mindig nem bukkantak rá, holott a Pop Ivan már itt van… MIÓTA!!! Nem csak Szigetes fellépéseikkel, vagy az egykori (a Corvin Mozi mögötti) West-Balkán földalattijában, meg a kisebb, vagy néha puccosabb, vagy Sirály, Roham stb. nevezetű helyeken celebrált fellépéseikkel, hanem önmagában az, hogy – akarva, akaratlanul – zenéjükben nincs annyi megalkuvás, mint amennyi melóba kerül a számokat mederbe terelni. Már érzem is, jön a fülledtség, egyesek táncolnak, és fejük felett a vetítés ugyebár: Szuper 8-as filmek orgiái, hol markolászó női kéz a gyümölcsmintás textilen, hol vetkőző pár (a kép szemcséssége alapján mondjuk akár a 70-es évekből), hol szánkózók fekete-fehérben, hol faroló Wartburg vagy Lada, hol lecsúszó bajszát helyre igazító ismétlésre állított non-stop-guru! És így tovább… Vasarely-kockás buborékok homorúba, domborúba! Tegyük hozzá, három gép kattogása mögöttem, ontják azt, amit ma már csak lealacsonyítóan retrónak nevez a nagyérdemű. Meg még két kisebb vászon fénybe mártva fölöttem. Kortyolnék még egyet, de a korsó javításra szorul. Felkelni, újabb rund!

És van is mit lenyomnom magamba.  MERT Itt egy nő az elmúlt idők territóriumából: kiszúrtam! Vagy 2 éve történt, sztorink a Corvin tetőn kezdődött, tolta a seggét, és az al(i)bijában, az ágyban kötöttünk ki. Meg itt egy másik is, ő 20 évvel idősebb. A koncert kicsit fura, olyanok a srácok, mintha punk-nótából csinálnának szimfóniát, megannyi díszítés az unca-unvcák között – és sok elnyújtott etűd, igazából már csak minden 15. másodpercben dúdolom az évtizeddel ezelőtti melódiákat. Zajlik, zajlik, de nem esik rosszul – azért kedvelem ezt is. Kevésbé nyers, jóval szabadabb.

Kis kilépő, levegőzés, séta, miegymás. Aztán vissza, kezdek dumálni ezzel-azzal, megint néhány kézfogás… de a didzsi már aprít. És itt jön a java: bele a bohémba. És öntöm magamba a szeszt és társalgok és szemkontaktok! Kezdődik… mivel rendbontó alkat vagyok, egy idő után nem állom meg és bevágódom a kisszínpad előtti tánci-tánciba. Az ex-ek közé. És mindketten fél méterre. A kicsit még teszi is magát, elvégre lehet, hogy nem ismer meg (hisz most feketében vagyok, meg nyakkendő, meg már nem borosta, hanem körszakáll)...
Nehogy már egy Woody Allen-be kerüljek a kicsivel, szóval, hogy nem ismer fel, azt újra belém gabalyodik, azt miután valami történik: bevallom... Príma, bazdmeg, látom az egészben a zsákutcát. Meg még pár korsó sör (nem műanyag-pohárba, legalább ez van még). Pedig milyen szép kis nő – elveszve.

Áh, hagyom a picsába… bár közeledik, bár kínálkozik, bár egyik faszit hajtja el a másik után, hiába rángatják. Szerencsére beugrik elém az egyik zenész arája, pörgünk, vadulunk: fejemen már szalmakalap landol, hozzá a napszemüvegem: mekkora barom. De lejtek pár rituálét, most már nem a szalonspicc állapotában vagyok, hanem inkább (ahogy egy haverral mondtuk régebben): lábatlan spicc. Úgyhogy csak néz a sok hogyugrálsz, és máris fennakadt szemekkel pállik a pofám, alatta merő verejték a Man In Black. Ez így megy még, még, még… sokáig, aztán leülök. 03:00. Na még egy lőre a hazaút kedvéért: elbaszom, Dréhert kérek Ászok helyett. A gyapjasfejű DJ lankad, ideje lelépni. Az említett szaxofonossal még diskurálok egyet, odahajol a nyakamhoz, azt mondja: Milyen jó kis odúszagod van. Még egyszer odahajol – ugyanazon az oldalon –, újabb mintát vesz és kiegészíti előző mondandóját: Milyen jó kis zsíííros odúszagod van. Thx, egy ilyen csábos bók után igazán meg lett koronázva a móka. Aztán az éjszaka boronája alatt eltűnök: végig a feltúrt Károlyin, mintha egy polgárháborús hacacáré díszletei között, és ha nem sértek meg ezzel senkit: még az Észak-afrikai mostanságról készülő majdani filmbe is lehetne innen bevágni jeleneteket. Mint, ahogy a mozikban Bp szokta adni Prága, meg Bécs köztereit és sikátorait. Így haladok, elfele a lassan elcsendesedő Gödörtől: bele a holnap markába, ami majd másképp elégít ki.

Azért megérte a ma esti szél-csúszás,

Üdv. a Vitorlám alatt! Azt legközelebb együtt! Mondjuk szél-nézőben valami vízparti fesztiválon! Itt a nyár

és

Megmecc