2011. április 10. | Bényei Gabi
Pompa, színvonal, elegancia, és sok üres hely a nézőtéren. Április 5-én este 8 órakor a Duke Ellington Orchestra a Budapest Kongresszusi Központban adott koncertet először Magyarországon.
A koncert kezdete előtt még úgy éreztem, hogy sokan jöttek el, azonban, ahogy beültünk a nézőtérre láttam, hogy sajnos nincsen teltház. A tízedik sorból vártam türelmetlenül a kezdést, míg végre valaki megszólalt a színpadon. Először némi protokoll beszéd és ajándék átadás után, Tommy James zongorista vette át az irányítást és rögtön egy slágerrel, a „Take The A Train” című dallal kezdődött a koncert. Egy kicsit illúziórombolónak tartottam, hogy egy egyszerű beszéd mikrofon szolgál arra, hogy a különböző réz-, és fafúvós hangszereket hangosítsa, amit időnként még állítani is kellett a zenészeknek, és amibe ha belebeszéltek sem nagyon lehetett hallani normálisan, de maga a színvonal el tudta feledtetni velem ezt a kis technikai bakit.
Tulajdonképpen magát a koncertet egy párbeszédnek éreztem, végig megvolt az összhang a zenészek között, és érezhető volt minden hangszeres szóló improvizációnál a kifinomult profizmus. Ez a fajta nyilvános beszélgetés a hangszer csoportoknál hol külön az egyes hangszereken, a trombitákon, szaxofonokon volt hallható, hol a zongorán. A rengeteg hajlítás, virtuozitás lenyűgözte a közönséget, a tapsok többször törték meg a zene hallgatásához elvárt csendet. A Duke Ellington Orchestra sajnálatos módon az elmúlt néhány hónapban két tagjától is búcsúzni kényszerült: Quinten Rocky White dobos, és Berrie Lee Hall is elhunyt. Az új dobos a magyar közönséget is megörvendeztette tudásával, egy nagyszerű dobszólót mutatott be, amire a többi szólam fantasztikusan építette fel a dallamívet, ezáltal érezhetővé vált, hogy a tag cserék nem rontották a zenekar összhatását. A nagybőgős is kivette részét a szólózásból, a hajlítások, húr huzigálásokkal sikerült megnevettetni a közönséget. A humort tetézte, hogy Tommy James zongorista folyamatosan (angolul) kommentálta a színpadon történő eseményeket, és ennek köszönhetőn egy kis dramaturgiai színezetet is kapott a koncert.
Az utolsó dal volt az egyetlen énekes produkció, az „I Don’t Mean A Thing” című” sláger, aminek az előadás módjában benne van az a jellegzetes Duke Ellington-i stílus, aminek köszönhetően az énekhang úgy szól, mintha hangszer lenne, ez a „jungle style”. Hatalmas tapsot kapott, a közönség alig akarta leengedni őket a színpadról, így kénytelenek voltak egy ráadás dalt eljátszani.
A koncert után a zenekar tagjaitól lehetőség volt cd-ket venni. Nagy sor állt előttük és annyira közvetlenek voltak, hogy néhány szót válthattunk velük, míg a megvásárolt cd-ket dedikálták.
Nagy élmény volt, aki teheti járjon minél többet jazz koncertekre.
Bényei Gabriella