2010. szeptember 16.

A jó hangulathoz nem kell tömeg - Placebo

A fesztiválszezon elmúltával, teljes jogú fellépőként adott koncertet a Placebo, a Papp László Budapest Sportarénában. Előzenekarnak, a magyar színekben induló és éppen 10 éves fennállását ünneplő EZ Basic együttest kérték fel. A zenekar, már második lemezén is túl van és nemzetközi szinten is egyre elismertebb, így mindenképpen jó választásnak tűnt.

A közönség minden EZ Basic siker ellenére nem igazán vette a lapot, hogy itt most nekik őrjöngeni kell, meg roppant módon kimutatniuk a szeretetüket, ennek köszönhetően az átütő siker ezen az estén elmaradt. Pillanatig nem hibáztatom a zenekart, voltak fények, füst, gitárnyúzás meg minden, ami ilyenkor szokott lenni, ennek ellenére el kell fogadni, ezen az estén a csillagok állása nem volt kedvező számukra.

A rövid átszerelés alatt gyorsan körbenéztem mi is a helyzet és meglepődve vettem tudomásul, hogy kevesebben vagyunk, mint amire számítottam. A színpad elhelyezésének köszönhetően, egyáltalán nem volt zavaró ez a körülmény, de négyezer embernél biztos nem voltunk többen. Senki sem esett emiatt kétségbe, egyedül a sörpultnál hallottam negatív hangokat, mert a látogatók életkora 20 év körül mozgott, így a csapos munka híján vicceket mesélt kollégájának. Értékelem a pontosságot, így amikor pontban 9 órakor elsötétült a színpad, az első piros pontot be is írtam képzeletbeli jegyzetfüzetemben. Rövid intro után, a Nancy Boy kezdőhangjaira elsőként Steve Forrest, az „új” dobos érkezett, majd sorra a többiek.

A koncert idejére, a háromtagú állandó tagság kiegészült még három fővel, ami mind hangzásban, mind látványban előnyükre szolgált - ezen utóbbira értem a gyönyörű szőke billentyűs hölgyet, aki emellett még énekelt és hegedült is. Brian Molko teljesen visszafogott ruhában jelent meg, a fekete ing és ehhez passzoló fekete nadrág utcai viseletként is tökéletes, ez azonban nem zavarta meg a rajongókat, akik az első pillanattól kezdve ünnepelték. A dühöngőben egy tűt sem lehetett leejteni, levegőt venni is csak a keverőpult mögül, illetve a széleken lehetett, ami azért jelzi, hazánkban is sokan ismerik zenéjüket. A második számnál, már át is tértek a legújabb „Battle for The Sun” zenei anyagára és erről az „Ashtray Heart” hangzott el. Ismerve a többi lemezüket, azt gondolom, ez az album az egyik legjobban sikerült (ha nem A Legjobb) mind közül. Ezen tűnődésem közben villámcsapásként ért az a tény, amire eddig nem figyeltem, mégpedig az, hogy micsoda tűzzel és energiával játszanak a színpadon. A harmadik szám után, már egy emberként tombolt a közönség és abban a szektorban ahol én voltam, rajtam kívül csak egy öreg néni ült, a többiek már mind állva tapsoltak vagy táncoltak. Ritkán látni ilyet és csak a legnagyobbaknak adatik meg, hogy a nézőket ilyen hamar az ujjuk köré tudják csavarni. El lehet persze intézni azzal, hogy ez is csak „egy” pop koncert és még a videókat megnézve sem lehet átérezni milyen jó volt ott lenni. Nekem legjobban a „Bright Lights” tetszett, a fura, fekete-fehér pöttyös hátterével, Molko erőteljes, mégis lágy énekével és a mindent beborító kék fényekkel. Ez az a látvány és hangzás, ami sikerre vitte őket, ami a leginkább jellemző rájuk és ha meghalljuk, vagy látjuk őket, ezekről egyből felismerjük. Azt gondoltam, most volt a csúcs és innét már csak lefele vezet az út, de a „Song to Say Goodbye” és a „The Bitter End” még feljebb tette a képzeletbeli lécet. Voltak azért árnyoldalai is a bulinak (vagy árnyaltabbak), mert valahol középen, a „Teenage Angst” körül kicsit leült a levegő és pár számig kifújhattuk magunkat, de még ezek sem tűntek olyan mélynek, hogy utólag visszagondolva, ne a jót lássam bennük. Ráadásként négy számot kaptunk és a koncert, a „Taste in Men” dalamára ért véget, ami jelen esetben abból a szempontból szomorú, hogy véget ért az utóbbi idők, egyik legjobb és leghangulatosabb bulija.

A legutóbbi lemezével csúcsra jutó Placebo, másfél órán keresztül fantasztikus koncertet adott, a Sportarénát megtöltő nem túl sok, de annál lelkesebb közönségnek.