2010. szeptember 6. | nemfoci
Hogy, ki az a Jello Biafra? Ezt a kérdést akkor sem teszem fel, ha a korom miatt – 20 évvel le vagyok maradva és – nagy szükségem van rá, mert ciki. Pedig a faszi jócskán elkésett, közel harminc esztendőt, azóta újabb fordulatokat vett a világ, de úgy néz ki, hogy a mester és hívei közt a kapcsolat ugyanolyan leküzdhetetlen – anarchista tündérmese. És ez a manus még mindig ugyanakkora lázadó, antiszociális, pártaktivista, pantomim művész, franc tudja micsoda, ősz hajú punk – egyéniség az amerikai szar-kerek-erdő közepén –, mint anno, régen. Mindent tud, amit kell; még a negyvenes-ötvenes tiniket is lázba hozza, úgy, ahogy évtizedekkel ezelőtt – szóval ez volt: vasárnapi West Balkán, pazar punk hangulat, félpucér Biafra és kis meglepetés...
A magyar punk-kultúra fénykora valamikor a ’80-as évek elején kezdett kibontakozni; a névtelenül hírhedt bandákkal, a kis létszámú underground koncertekkel, a mainstream punkról tudósító jugó bakelitekkel, és a minden áron változást kívánó fiatalokkal. Budapesten érlelődött az egész, az itt összesereglett tinédzserekben. Múlt vasárnap, a Nyugati téri WB-ben, a szeles este ellenére, velük vacsoráztam. A menü kifogástalan volt: AMD, Vágtázó Életerő (ex-VHK), Jello Biafra and The Guantanamo School Of Medicine, és egy csomó szesz, amit annak ellenére, hogy ma meló van, mind el kellett pusztítani. Azt persze nem tudom, hogy sikerült-e meginni mindent, de annyit mondhatok, hogy ez egy kibaszott jó buli volt.
Mostanság a punk, mint olyan, az egyre kevésbé propagált irányzatok közé tartozik, és igen régi, jól bevált kör látogatja a koncerteket. Olyan arcokat lehet összebányászni az ilyen partikon, akiket ezer éve nem láttál. Aztán rájössz, hogy gyereke van, megállapodott, vállalkozó vagy eladó a sarki boltban, esetleg ugyanaz, mint rég. Érdekes, nagy összejövetelek ezek, ahol a régi kemény bulik újra felidéződnek, az emberek levetik szürke ruháikat, és ismét fiatalkoruk csúcsán lehetnek, mert minden adott hozzá. Ilyen volt (a szintén a WB-ben megrendezett) Suicidal Tendences koncert is. Főleg – ahogy az arcok becézik – nyugdíjas találkozó. Viszont ennél ütősebbet nem nagyon láttam, mi fiatalok, kicsit szégyellhetjük is magunkat.
Már az AMD csapatrombolása is kőkemény volt, ment a pogó, az üvöltözés, igaz ekkor még csak harmad háznál jártunk. Bár az emberek nagy része a helyszínen volt, sokan a levegőzést választották, és a beszélgetést a hűvös, panorámás teraszon. A Halott Kémek sámánharca már majdnem teltházasra sikeredett, nagyon energikus buli volt, amit a fiúk mutattak, az semmit sem veszített a fényéből. Vágtázó dobok, katarzisokban kitörő kiáltozás, bólogató, ugráló tömeg, hihetetlenül fasza hangulat. Így, a hatodik X-nél, beszarás.
Aztán megérkezett a sztárvendég és mindenre elszánt alakulata, és kezdődhetett a valódi punk szeánsz. Az emberek nagyon beindultak: pogóztak, táncoltak, felmásztak a színpadra és beugráltak – szóval a hangulat a plafonon volt, a biztiőrök alig győzték letaszigálni a fejeket a pódiumról, mind ott akart műsorozni a legnagyobbal, Mr. Biafra-val. A Nagyöreg meg adta alájuk a lovat, tolta a fikázó pantomimját, és gerjesztette az egyébként békés feszültséget. A dalok közé ékelt monológok már diplomatikusabbak voltak, főként tájékoztató jelleggel a világ disznóságai ellen, de meglehetősen mértékletes módon, úgy, ahogy egy zöld párti politikushoz méltó. Mindenesetre nagyon meggyőző volt, a zene pedig kifogástalan. Mindenki elégedett lehetett.
A meglepetés, amit jócskán megérdemelt a közönség, azt hiszem, magáért beszél: ugyanis a visszataps után, nemcsak az amcsi banda vette kezelésbe a még épen maradt arcokat, hanem majdnem az egész line up ott díszelgett a színpadon, és mindenki azt dobta, ami még kijárt; egy utolsó önfeledt táncot. Nagyot ütött!
A buli után elégedetten távoztunk, senki sem panaszkodhatott, szomjasak se voltunk, hívtam egy taxit, én se mentem tovább...
nemfoci