2010. augusztus 15. | nemfoci

Pokol béli víg napok - Sziget2010

Az idei első, kiemelt Sziget partikon a blaszfémia volt a divat – ez a nyitónap árnyékában, kerek perec kijelenthető. Bár alig-ruhás angyalokból egész jól állunk, mégis az ördögfajzatok vannak előnyben. Asszem: semmit sem lehet már eléggé túlzásba vinni – rémisztgetős filmeken meg pornóoldalakon nevelkedtünk fel, Sid Vicious meg Ozzy volt az imádott sztárunk, ez szerintem ízlés terén: mindent elmond. Sebaj, legalább jó beutaló az egyhetes gyógypokolba...

A haláljelenség klasszikus kelléke a metál műfajnak. A koponyákkal, szörnyekkel díszített fekete ruhák világát, már mind jól ismerjük. A dolog nem új keletű, immár majd négy évtizede kísérti a felajzott tömegeket. A zenekarok (és több esetben a szétsztárolt frontemberek) őrült kreativitásáról már nem is beszélve – mert arról aztán évekig lehetne trécselni.

De mi köze van a partizásnak Afganisztánhoz?

Már a megérkezésem pillanatában (ahogy Nagyszínpadhoz értem, ahol épp a Gwar játszott) felfedeztem, hogy milyen áhítattal szemléli a mosolygó tömeg, amint a halálosztagos zenekar torkot metsz, majd ahogy több liter vér spriccel mindenfelé. Egy kis időre én is belehallgattam (és egyébként vicces volt), aztán inkább árnyékot kerestem – azaz: elugrottam sörér’...

Egyből a Zen-be mentem, mert már messziről kiszúrtam, hogy náluk milyen príma lehet az a vizes-ventillátoros légkondicionálás. Nagyon jól esett – a negyven fokban nagy ötlet volt beszerelni őket.

Szóval, viszonylag hamar lett italom, pedig a hely a délutánhoz képest tök tele volt, már a lépcsőkön is ültek. Szép számmal voltak ott igen-állat arcok, asszem főleg hollandok meg németek – a vadabbik fajtából: taraj-punkok, motorosok, nyugdíjasok, és néhány tököm tudja honnan szalajtott figura, akik hullának voltak kifestve (nem kicsit profi módon). Megmondom az őszintét: a kapunál látott két hupikék törpike jobban bejött, mint ez a halálfless.

Aztán a sarok asztalnál – a pultnál álltam, szóval közvetlen mellettem –, a tömeg leple alatt két delikvens (egy punk és egy motorbiciklista) nagyszerűen bemutatta, hogy hányas a bakancs. Egy rövidke matatás után (talán a bélésből?) elő is került – az arcukat elnézve – az aznapi programot jelentő fehér por. Nem zavartatták magukat, biztos a rutin meg az évek – és ők még szerencsésebbek is voltak, mint az a birka afrikai fickó, akit nem sokkal azelőtt (vagy az után?) vittek el bilincsben a zsaruk.

„Legalább ott nem kap napszúrást!” – mondta egy mellettem héderező pali, aki szerint az ilyen csak lehúzza a tapasztalatlan „gyerekeket”. Nem vágom – nem volt kereskedelmi kapcsolatom egyikkel sem –, de asszem igaza lehet.

Aztán jött az isteni Toy Dolls, majd a legnagyobb koraesti buli: a spanyol Ska-P. Na, ott aztán voltak érdekes dolgok, pláne amik a kivetítőkön mentek. Egy kis afganisztáni fogoly kínzás, aztán boldog emberek feje, woodoo-zó asszonyok, tomboló zenekar, egy kis legalizációs fűreklám, aztán megint háború, ágyúlövések, majd az ördöggé alakuló Benedek pápa. Érdekes vizuál egy önfeledt nyári partizásra – ezt már Sopronban sem értettem a Kispál meg a Messzív alatt, de végül is; hadd szokja a szem, ha már az ész sehogy sem érti.

Tehát így íródik valami a szórakozás és egyszerre a bűn jegyében úgy, hogy mindemellett ez egy egyhetes, iszonyatosan színvonalas és jó fesztivál.

Szóval mindenkiben ott bujkál a kisördög, csak most divat lett kimutatni. És még csak délután volt.

Nem tagadom: az előttem öltözködő, félpucér francia lányok azért nekem is bejöttek... – később pedig a Madness kompenzált.

nemfoci