2010. augusztus 11.
Jó előre rákészültem a Dürer-kertben tartandó Converge-bulira, mert a fellépő zenekarokat a netről már ismertem és hangzásuk alapján mindegyik méltó volt a figyelemre. Egy kivételével úgy is éreztem magam, mint aki a metál mennyországban van, de hogy ki az, aki csalódást okozott az a cikkünkből kiderül.
Szerencsére a kezdés pontos volt, így fél nyolc után pár perccel már vártam, hogy a norvég Kvelertak felforrósítsa a vérem. Az első pár másodperc után megdöbbenve vettem észre, hogy az általuk előadott black-metál jó, sőt király! Zúzós, kemény hangzások, fülsértő üvöltések, pergős dobszólók… Ébresztő emberek, mert ez egy nagyon jó zenekar! Heten, mint a gonoszok nyomatták a legújabb (igaz eddig egyetlen) saját nevüket viselő albumuk nótáit a színpadról és a közönség, az első meghökkenésén túllépve, roppant pozitívan fogadta ezt. Erlend Hjelvik énekes többször le is ugrott a színpadról, hogy az első sorokban énekeljen és táncoljon. Ajánlom mindenkinek meghallgatásra, a Mjod című számukat akár üres gyomorra is, mert megéri. Régi idők nagy rockzenekarai kezdtek ilyen kemény felütésekkel, letisztult, tiszta hangzással és ennyire kimunkált számokkal. Egyetlen rossz volt csak, mégpedig az, hogy a varázs csak fél órán át tartott, ennyi adatott meg nekik a mai napon, hogy hallgathassuk őket. Remélem, nemsokára visszatérnek és biztos vagyok benne, újra az első sorból fogom hallgatni őket.
Másodiknak az amerikai Gaza lépett színpadra, úgy is mondhatnám ők voltak azok, akik a felforrósodott hangulatot lehűtötték. Zenéjük lassú, elnyújtott hangzásból építkezett, nekem úgy tűnt sok volt benne az üresjárat, mikor csak egy-két gitárhang szólt másodperceken át. Én azért járok koncertre, hogy leüvöltsék a fejem, letépje a gitárszóló a fülem és a feszes dobritmustól úgy érezzem, mindjárt kiugrik a szívem a helyéről. Mindezt itt nem kaptuk meg, volt viszont hosszú üvöltés, széteső dobszóló és végtelennek tűnő torz gitárszólam.
Nem tehetek róla, de még a szőr is felállt a kezemen mikor hallgattam őket és bár nem akarom megsérteni azokat, akiknek tetszett, de végig az volt az érzésem, a fellépésük csak valami rossz vicc.
A szintén amerikai Kylesa következett, akik csavartak egyet a szokásos felálláson és Laura Pleasants révén női taggal is rendelkeznek, ráadásul két dobossal nyomatják a pszichedelikus dübörgést a háttérből. Zenéjük egészen elvont, kicsit talán a Pink Floydra hajaz, de bőven akadtak benne keményebb részek. Összbenyomásként metál volt a jobbik fajtából, tehát sikeresen vegyítették a különféle stílusokat. Énekben azért Phillip Cope vitte a főszólamot, Laura csak besegített neki, de kettejük vokálja kellemesen kiegészítette egymást. Természetesen gyakran dobálta a hosszú szőke haját, sokszor volt szólószáma és a színpadi fények is inkább őt találták meg, mint a többieket, de ahogy néztem ez egyáltalán nem zavarta.
Aki lemaradt volna a buliról, annak most is ajánlok tőlük két számot. Az elvontabb stílus kedvelőinek a "Set The Controls" ajánlott, a hagyományosabb rockot szeretőknek pedig a "Scapegoat" a kötelező mai meghallgatnivaló. Annak ellenére, hogy papíron kicsit kilógtak az este stílusából, hallgatva őket nagyon is helyénvalónak éreztem, hogy itt vannak. A tagok mindegyike színvonalasan zenélt, szépen kiegészítették és erősítették egymás hangzását.
Az átszerelés szünetében feltűnt egy fekete ruhát és sapkát viselő fickó, aki úgy járkált a színpadon mintha majd szétvetné a méreg és fel akarna lökni mindenkit, aki csak az útjába kerül. A roadok messze kerülték, senki sem mert elé állni, én pedig a hátsó sorokban voltam elfoglalva a sörömmel, így hiába izgatott a dolog nem jöttem rá ki lehet. Fények le, bandatagok fel, hangszerek kézben, a fickó meg marad a színpadon. Na, ekkor már a frász kitört ki lehetett, de egyszercsak kigyúltak a reflektorok, levette a sapkáját és kiderült nem más mint... Jacob Bannon az énekes! Még megdöbbenni sem volt időm, mert olyan mindent elsöprő lendülettel kezdtek, hogy egyből levettek a lábamról. Nem tudom pontosan mikor, de az biztos fél percen belül megvolt az első színpadról ugrás, majd ezután sorban jött a többi jelentkező és az egy órás koncert alatt tíz másodpercenként, óramű pontossággal mindig volt olyan aki felmásszon és leugorjon.
Két folyománya is lett ennek a nagy hevességnek, az első az, hogy az összes kábelt szétkuszálták a színpadon, így egyszer a mikrofon, máskor valamelyik gitár nem szólt. A második, hogy volt akit mindig elkaptak, mások elől meg inkább félrehúzódtak had puffanjon a padlón és ne legyen kedve újra próbálkozni. Hangulatban nem volt hiány, a zene is jó volt és bár eddig nem említettem, de a hangzásra sem volt panasz. Legutolsó albumukról az Axe to Fall-ról játszottak számokat, például a címadó szerzeményt is. Jacob hihetetlen arc, annyi energia szorult bele, mint három másik énekesbe. Az ilyenre szokták mondani, hogy „energiabomba” és tényleg, majdnem szétrobbant a színpadon. Ugrált, hadonászott, a mikrofont pörgette és egyetlen pillanatra sem állt meg. Nem tudok mást mondani rá csak azt, hogy elképesztő amit csinált, ritkán látni ilyet. Érdekesség, hogy a fehér pólója tele volt absztrakt mintákkal és amikor a koncert végén levetette kiderült, hogy a testén is ugyanilyen a tetoválás, így aki nem figyelt, az nem tudta most akkor rajta van-e még a polo vagy sem. Fura ellentmondásnak tűnhet, hogy a számok közötti szünetekben halk és csendes volt, megköszönte hogy eljöttünk, pacsit adott, boldogan vigyorgott, de valahogy ez mégsem azt jelentette, hogy megjátssza magát, mert ez is ő volt csak éppen a másik oldala. Jöttek, zenéltek és meghódították a közönséget, ők voltak az este adu ászai vagy éppen jolly jokerei. Óriásit lehetett tombolni a zenéjükre, mely hihetetlen agresszív és erőszakos volt azonban ez inkább a világ felé irányult, sosem más ember felé.
Erre az estére a Dürer-kert nagyterme a technikás metál bemutatóterme lett olyan zenekarokkal, akik mindannyian feszegetik a stílus határait, de egy közös bennük: zenéjük egyre szélesebb körben számít etalonnak, mind a rockerek, mind a többi zenekar számára is.
Converge 2010.08.09 Dürer-kert