2010. július 16. | Joss Beaumont

Az este, amikor lecsúszott a csajok bugyija – A-ha

1985-ben rengeteg különleges esemény történt. Tragikus tömegkatasztrófa a Liverpool-Juventus Heysel Stadion-ban rendezett BEK-döntőben. Kinevezik Mihail Gorbacsovot a Szovjetunió élére, amely aztán elindítja a vasfüggöny lehullását. Bemutatják a „Vissza a jövőbe” című király sci-fit. Live Aid segélykoncert Etiópiáért, a Commodore cég elkezdi az Amiga számítógép gyártását, míg a Michrosoft elindítja az első Windows-t, miközben Steve Jobs lelép az Apple éléről. Évek óta Michael Jackson a zenei egyeduralkodó, bár feltűnnek olyan csapatok, mint a Depeche Mode, a Guns N’ Roses és persze az A-ha, amely egy bugyiszaggató koncertet nyomott búcsúturnéján nekünk, Budapesten, így 25 év után, mintegy karrierjük befejezéseképpen.

1985-ben felbukkant ez a három norvég srác (név szerint: Morten Harket, Magne Furuholmen, Paul Waaktaar-Savoy) és egyszerre felforgatta a zenei piacot, az akkori legeslegnagyobb slágerrel, melyet mind a mai napig naponta nyomnak a rádiók, a „Take On Me”-val. Az abban az évben megjelent „Hunting High And Love” című lemez persze tartogatott még fantasztikus slágereket, amely az én gyerekkoromból azokat a sűrű pillanatokat juttatja eszembe, mikor is totál szerelmes voltam egy gyönyörű barnahajú lányba, az általános isiben és jóval az után is évekig. Olyan dalok jutnak eszembe arról a lemezről, mint a „Hunting High And Love” vagy a „And You Tell Me”, de a pörgős „The Sun Always Shines On T.V.” is nagy kedvenc volt. A későbbi lemezekről leginkább a „Stay On These Roads” című dalra emlékszem, amelyben hihetetlenül gyönyörűen énekelt Morten Harket, aki amúgy kurvajó pasi is volt és mi irigykedve néztük az újságokban és lemezborítókon, hogy basszus, ha ilyen faszik futkároznak, hát nekünk rohadtul esélyünk sincs csajozni, mert tuti minden lány olyan hapsit akar magának, mint ő. Megjegyzem később ugyanezt gondoltam a Kásásékat látva, de ne térjünk el a tárgytól. Szóval egy kisebb agytorna segítségével felidéztem az A-ha legismertebb és számomra legkedvesebb slágereit és a szerencsémnek köszönhetően elmentem a Papp László SportArénába, hogy megnézzem őket, először és sajnos utoljára. Bizony-bizony az A-ha nem éppen rövid pályafutása során (25 év), még a büdös életben nem volt Magyarországon, pedig ha annak idején eljöttek volna, tuti nem fél ház fogadja őket, mint ezen az estén. De igazából nem zavart engem, hogy ennyien voltak, hiszen én a magán időgépemen készültem repülni, így tőlem akár csak nekem is játszhattak volna, én úgy is el lettem volna. A közönség természetesen nem ifjú hip-hoposokból állt, de még csak nem is húszonévesekből. Leginkább a negyvenhez közeledő hölgyek és urak várták a kezdést, hogy végre, annyi év után megláthassák a kedvenceket. És ez a pillanat el is jött!

Egy darabig csak úgy csordogált a koncert. Morten még csak, mintha próbálgatta volna a hangját és persze csöppet sem meglepő módon a legutóbbi 2009-es lemezről adtak elő néhány dalt. Mígnem aztán elérkezett az első komolyabb sláger, a „Stay On These Roads”, amit amúgy is rohadtul szeretek, mint azt feljebb már írtam. Érdemes megemlíteni, hogy a színpadi díszlet konkrétan a ’85-ös éveket idézte, hiszen tulajdonképpen a háttérben lévő ledfalon kívül totál nem volt semmi, néhány lámpán kívül. A vetítés is mintha megragadt volna valamikor a 80-as években, de ezen az estén úgy látszik ez is bőven elég volt. Igen elég, hiszen bár az A-ha zenéje nem mentes a korabeli stílusirányzatoktól és hangzásoktól, beleértve a totál béna szintis plüntyögést is, Morten Harket hanga mindenkit kárpótolt. Ez a mára már 52 éves hapsi nem táncikált, nem rángatta magát, nem futkározott, mint a mérgezett egér, hanem kurvára komolyan énekelt, a szó rendkívül szimpatikus módján. De persze azt sem hagyhatom ki, hogy kora ellenére tulajdonképpen semmit sem változott ráadásul. Most kérdezhetném, hogy hol leszek én ilyen passzban 52 évesen, de ezt hagyjuk is…

Aztán egyszercsak özönlöttek a slágerek. Többször megénekeltették a közönséget is, amiben a színpad előtt állók igencsak partnerek voltak. Például az egyik visszataps után, a „Hunting High And Love” című dalt nagyon-nagyon szépen el is énekelték, amiért iszonyatosan hálás volt ez a három norvég pasi. A körülöttem ülők meg is említették, hogy ezek ilyen kedves fiúknak tűnnek és a közönség meg nagyon jó.

A vetítésekben a leggyakoribb elem a természet volt, mely csöppet sem meglepő, ha figyelembe vesszük, hogy norvégokról van szó. Bálnák, fókák, delfinek, sirályok, fjordok és mezők és természetesen a tenger volt az állandó szereplő. Tetszett!

Kétszer tapsolta vissza a zenekart a közönség, amely természetesen szépen ki volt találva, majd az utolsó dal, az elmaradhatatlan „Take On Me” volt, a zseniális képregény-szerű rajzfilmmel a háttérben. A közönség lányos feléről lecsúsztak a bugyik az biztos, hiszen ezekben a percekben tényleg mindent beleadtak Mortenék, amit csak lehet, majd szépen, szelíden elköszöntek és véget ért egy 25 éve esedékes zenei csemege.

A remekül légkondicionált SportArénából kisétált a tömeg, a még mindig rekkenően forró budapesti éjszakába és szinte mindenki dúdolt valamit. Én is természetesen…

Joss Beaumont