2010. július 15. | nemfoci
Jegyet veszek! Napijegyet veszek! – kiabálják vagy (mint azt egy esetben láttam egy kreol úr kezében) táblára írják a bejáratnál velünk szembe jövő emberek. Jegyüzérek ezerrel, partizók tízezerrel. Aztán bejutás, a biztiőr hesseget, hogy haladjunk, és mi odébbállunk. Az utánunk bejövő rasztát megállítják, motozzák, végül a szemetesbe dobják a cuccát. Mellettünk bebogyózott apuka: sétáltatja a hároméves kisfiát. Semmilyen kontrol sem lehet tökéletes...
Az elektronikus zenei szcéna mindig képes volt újabb és újabb meglepetésekkel szolgálni, ha Isten állatkertjéről gondolkodunk. Sok látványosan kész emberrel lehet találkozni az ilyen és ehhez hasonló bulikon. Ez alól – a fent említett rasztafiú szerencsétlen esetét kivéve – a Balaton Sound sem lehetett kivétel. Bár az őrök minden tőlük telhetőt megtettek, még mindig élnek a rossz beidegződések, például a frizura alapján való aktív szelektáció. Így juthat be bármi egy fesztiválra, ami csak szem-szájnak ingere. A probléma valós, de a kérdés az; hogy vajon annak tekintik-e, vagy egyszerűen tökmindegy? Mindenesetre elsztoriznék pár érdekes, általam tapasztalt értékes élményt.
A reggae-srác hiába hadakozik (persze szelíden) Szeku Ricsivel, ő mégsem enged a huszonegyből. Egy ideig figyelem, hogy vajon kidobják-e vagy sem. Aztán csak a nála talált alufóliába csavart eufória kerül kidobásra – és én megnyugszom, mert már kezdtem félni, hogy néhány slukk ártalmatlan zöldség miatt agyonvernek valakit. De lám, egyre több kapuőrben jelentkezik a tolerancia, kevesebb a pofon, nyugodtabb új idők.
Tíz méterrel később: tribal-tetkós grizli-apu sétáltatja vasgyúró kisfiát. A pali szemei akkorák, mint az égen a Hold – vagy az általam nem egy ízben Holdnak vélt Heinekken-es reklám-lufi. Az apuka serényen kérődzik a jó adag műanyagtól, míg az ifjabbik lángost majszol, és boldogan maszatolja – a lecsurgó tejföllel – kerekded arcát. Pazar látvány, igazán nem mindennapi. De vajon anyuci hol lehet? Talán valamelyik színpad előtt önkívületben ugrál? Meglehet. Nem tudom.
Hajnalban, mikor már minden helyszínt meglátogattam, úgy éreztem, hogy nincs is annál jobb, mint afterbe megnézni a szép, balatoni napfelkeltét. Így kiballagtam a partra, leültem a több száz fiatal partizó közé, és a távolba meredtem. Jó érzés megpihenni egy átmulatott éjszaka után. Azaz csak pihentem volna, mert szinte amint elhelyezkedtem új űrlény talált meg magának. A nevére nem emlékszem, pedig nagyon illedelmesen bemutatkozott. Aztán jött, aminek jönnie kellett. A fiatalember azzal a szöveggel állt elő: hogy neki az a passziója az ilyen bulikon, hogy mindenkit, akivel csak találkozik és kontakttál, szépen megvendégeli. Nem is akárhogyan. Barátunk mániája az volt, hogy mindenkibe beletömött valamilyen drogot. Nekem is megcsillantotta több tíz rongyos kollekcióját, volt nála minden: a speedtől, a bogyón át a fűig. Szép-szép – bólogattam mosolyogva a hullakész csávóra. Aztán jött négy ifjú titán, akik cigi-papírt szerettek volna kérni – és kaptak azt is, mást is, boldognak tűntek, én meg szépen letipliztem.
Az új székhelyemet (a parton) kb. harminc méterrel odébb toltam, és megvoltam róla győződve, hogy már szinte mindent láttam, amit csak lehetett. Tévedtem, a csúcs még csak ezután következett. Egy huszonéves csajszi kóválygott felém, nagyjából hasonló mozdulatokkal, mint az éteres résznél Raul Duke, a „Félelem és Reszketés…”-ben. Mellém telepedett, és biztos voltam benne, hogy ő is betalál. Így is volt, megeredt a szája, és elregélte az éjszaka páratlan históriáját. Mint megtudtam: ő is speed-ezett, bogyózott, gombázott, füvezett és persze ivott is. Jézus Istenem – gondoltam – ez aztán a patika! Később elárulta, hogy őt a szirének vízi-sziluettje vonzotta mellém, amit már a távolból kiszúrt, na meg a gyilkos-bálna csorda, ami most (akkor) épp előttünk halad el keletnek.
Ezt már végképp nem bírtam cérnával, úgyhogy vettem egy sört és irány haza a kényelmes és tágas apartmanba. Útközben a Nap is felkelt, két fiatal srác jött velem szembe, lehúztak két cigivel, aztán meg papírt akartak kérni – végül azt kérdezték: „…a karszalagod mennyiért eladó?” Szó nélkül tovább mentem, elhagyva az állatkertet.
nemfoci