2009. november 3.

Őszinte könyv a Placebo frontemberéről

Részletek a könyvből

Egykor meglehetősen rendes ember voltam,
de a rock and roll szétmarta ezt az énemet.

…

A dicsőséggel és a hírnévvel kapcsolatos, valószínűleg még ködös álmok már egészen korán, hároméves korában megjelentek Brian agyában. Egy alkalommal például a vécén ülve azt játszotta, hogy interjút ad valakinek.

Képzelhetitek! Magamban beszéltem szarás közben!
Le merem fogadni, a szüleim azt hitték, megbolondultam
– emlékezett vissza nevetve.

…

A középiskolában megismerte a szenvedést és az elszigeteltséget. Később az egyik hajdani ellenfele, azok egyike, akik állandóan vele szórakoztak, a következőket mondta:

Ha véletlenül meghallom a zenéjét, eszembe jut, talán a
középiskolában sérült meg, az gyakorolt rá nagy hatást.

…

’96 augusztusában, közvetlenül az első tévés szereplésük (White Room című műsor) előtt Molko úgy döntött, Robertnek most már tényleg nincs helye a bandában, távoznia kell. Persze, megint csak annál a kérdésnél lyukadtak ki, hogy ha Robert nem, akkor ki legyen helyette. Robert javasolta, az albumot még vegyék fel együtt, hiszen ő írta meg a dobtémákat, így ő a legalkalmasabb a feljátszásukra, illetve a promóciós turnéra vagy legalább a beindítására is ő a megfelelő, mert nincs idő mást betanítani. Aztán közben keresgélhetnek nyugodtan. Az észérvek végül győztek az érzelmek fölött. Úgy döntöttek, az év végéig még megpróbálják kihúzni együtt. Így az első albumon is még Robert dobolt.

…

Nem véletlen, hogy amikor Briant megkérdezték, kivel játszana szívesen orosz rulettet, így válaszolt:
„Először is Eminemmel. Aztán jöhetne Fred Durst, a Limp Bizkitből. Britney-t is dobjuk be. Vele mindenképpen. És akkor jöhetne Marilyn Manson – persze csak amiatt, mert ő van annyira beteg, hogy még élvezze is. Na igen, és végül? Tony Blair. A nagy csalódás – ő úgyis egyfolytában mások életével játszik. A változatosság kedvéért egyszer végre jó lenne látni, hogy most őt veri ki a víz.”

1 2 3