2008. november 29. | Baranyi Ágnes
Ákos dupla előadásos jubileumi dalestjének délutáni matinéját volt szerencsém meghallgatni a Művészetek Palotájának páratlan akusztikájáról híres hangversenytermében, és bár az ünnepélyes esemény lírai dalai a várakozások ellenére nem a közönség mélyen átszellemült „székhezkötöttségét” célozták meg, ünneplésből és hangulatból egyáltalán nem volt hiány. Ez volt Ákos meglepetése nekünk.
A délután fél 5-ös kezdés miatt valószínűleg sok dolgozó embernek kellett versenyt futnia az idővel , ez lehetett az oka annak, hogy a harmadik csengő után még jócskán voltak árválkodó székeket a teremben, de végül a többségnek csak sikerült elkapni azt a 2-es villamost. Hangsúlyozván az esemény alkalomszerűségét (az előadó után szabadon) a zenekar lakkcipős pingvinnek öltözve lépett a színpadra, de azért Ákos biztosította a nagyérdeműt, hogy a tetszésnyilvánítás mindennemű demokratikus formája megengedett, így a szófogadó publikumnak hála a koncert alatt senkinek nem kellett arra figyelni, hogy melyik az a pillanat, mikor már elkezdheti összecsapni a tenyerét. A repertoár valóban magába foglalta 20 év munkáját, amit egy-egy szám között Ákos intermezzói gazdagítottak. Beavatott minket a dalokat ihlette történetekbe, többnyire amolyan stand-up comedy módra, amit a közönségnél talán csak ő maga élvezett jobban.
A dalok áthangszerelése néhol nem kis meglepetéseket okozott a hallgatóságnak, ilyen volt például az Adj hitet swing változata, vagy a Végre című ’sláger’ lassú, fáradt dallamának teljes, 180 fokos átértelmezése, de talán mind közül a Bonanzás Nem ér semmit a dal kreatív, tangóharmónikás kivitelezése nyerte volna a közönségdíjat. A lírai dalok mellett persze egy-két közönségébresztőt is kaptunk, nem mintha szükség lett volna rá, hiszen a hangzás, a hatalmas fehér vászonra vetített képek és fényjátékok, valamint a lelkes közönség egyvelege önmagában is életre keltette a hangversenytermet. Élmény volt!
Baranyi Ágnes