2008. november 17. | Sári Júlia
Budapesten járt John Scofield amerikai jazzgitáros, aki a „Piety Street Band Project” turné keretében adott koncertet november 12-én a Millenáris Teátrumban. A turné különlegessége, hogy Scofield régi vágya vált vele valóra...
A turné különlegessége, hogy Scofield régi vágya vált vele valóra, méghozzá egy igazi blues-anyag megalkotása, amelyet egy komoly személyes zeneelméleti kutatás is megelőzött, hogy megtaláljon és föltárjon olyan új akkordokat és harmóniákat, amelyek ugyan a blues legmélyén rejlenek, eddig mégis ismeretlenek voltak. És bár mindezt inkább csak Scofield elmondásából tudhatja meg a többnyire laikus közönség, mint magából az eredményből, igazán élvezhető, kellemes és néhol – elsősorban a tagok bravúros és kifogástalan játékának köszönhetően – egyenesen lebilincselő zenével érkezett hozzánk.
John Scofield zenéjét mindig is erősen jellemezte a kísérletező hajlam, a legkülönbözőbb műfajok fúziója és átértelmezése, ami nem is csoda, hiszen olyan kiváló mesterei voltak a fúziós jazz terén, mint Miles Davis, Joe Henderson, Herbie Hancock, Pat Metheny vagy éppen Jaco Pastorius. A leginkább funk, blues, soul és egyéb modern amerikai zenei irányzatok ötvözetéből születő hangzáson most azonban némileg finomítani kívánt Scofield, hogy egy tisztább, ha nem is teljesen tiszta blues-alapú anyagot állítson össze. S ez sikerült is neki, a budapesti koncerten első ízben bemutatott új számokra valóban bárki azonnal rávágná, hogy blues, és csak az apróbb, rejtettebb és finomabb részletekben jelenik meg Scofield jól ismert fúziós hangzása, amely magába olvasztja az ősi gospelek, a jazz, a funk és olykor még a rock- vagy a countryzene elemeit is. „Az én dzsesszem funky, a funkim jazzy – ám a rhythm’n’blues íze borítja be az egészet” – fogalmazta meg Scofield ars poeticáját, kifejezetten a Piety Street Band Project kapcsán.
Ennyit hát a gondolati hátteréről annak, aminek a színültig teli Teátrumban, a világon elsőkként, fültanúi lehettünk, s amiről feltehetőleg csak úgy magunktól nem jutott volna eszünkbe ennyi magvas gondolat, még ha roppant kellemes érzéssel távoztunk is a koncertről. Hiszen Scofield zenéje mindössze zenei kísérlet, technikai és szerkezeti bravúrosság, ám minden, ami a formán túlmutat – vagyis a szellem és az érzés –, többnyire hiányzik belőle vagy csak hígítottan található meg benne. Éppen ezért a zenekar tagjai, a nagybőgős George Porter, a dobos Ricky Fataar, de elsősorban a billentyűs-énekes Jon Cleary kiváló játékukkal rengeteget hozzátesznek ahhoz, hogy Scofield zenéje valóban az legyen, ami, hiszen az önmagában, a lehengerlő technikai bűvészkedés nélkül, nem állná meg a helyét.
A koncerten így számos olyan pillanat volt, amikor egy-egy lendületes szóló vagy Jon Cleary éneke közben már csaknem elhittük, hogy amit hallunk, az eredeti és emlékezetes, ám a következő percben ismét lehullott a lepel a virtuozitással felcicomázott ürességről, és az apró fénysugár tüstént elhomályosult. Ami minden alkalommal sajnálatos volt, mert tartalom híján így a remek előadás is kárba veszett – ugyanis hiába zseniális zenész (gitáros, énekes, dobos vagy akármi) az ember, ha nincs mondanivalója azzal, amit csinál, és hiába szerez néhány kellemes percet a játéka, ha egy nap múlva a hallgató már nem is emlékszik belőle semmire. A könnyed, napfényes, slágeresen egyszerű számok között néhány drámaibbnak szánt ballada is akadt, ám ezeknél lógott ki leginkább a lóláb: ezekbe ugyanis Scofield nyilvánvalóan igyekezett némi komoly érzelmet és gondolatot szuszakolni, mégis leginkább valami amerikai tv-sorozat főcímdalára emlékeztettek, annak minden negédességével és erőltetettségével. Ki kellett hát iktatnunk magunkból minden komolyabb szellemi igényt ahhoz, hogy elvárások és elégedetlenkedés nélkül át tudjuk adni magunkat a fülbemászó dallamoknak, a hangzatos gitárszólóknak és Jon Cleary andalító énekhangjának. Így azonban mégiscsak úgy emlékszünk vissza a koncertre – amíg teljesen feledésbe nem vész –, mint egy kellemes élményre.
Sári Júlia