2008. október 30. | Sári Júlia

Sötétség a fejekben és a színpadon - Bohren und der Club of Gore

Hogy mit ki nem áll egy rajongó, csak hogy hallja kedvenc zenekarát? Mi megtudtuk az Ultrahang-fesztivál alkalmából hazánkba látogató Bohren und der Club of Gore német jazz-együttes koncertjén, s bizony számunkra is meglepetést okozott hősies kitartásunk és türelmünk. A német jazz-szcéna egyik legeredetibb és legismertebb zenekarának fellépése előtt – és sajnos közben is – ugyanis hihetetlen megpróbáltatásoknak voltunk kitéve a tehetségtelenség legfájdalmasabb megmutatkozásaitól orrfacsaróan izzadságszagú szomszédokon át dobhártyaszaggatóan csapnivaló hangolásig.

Elcsigázottan és nyúzottan indultunk el az Andrássy úti Bábszínházból éjfél körül a koncert után, de mégis egyfajta intellektuális kárpótlásként szolgált a tudat, hogy ismét megtudtunk valamit a világról, amit eddig nem is sejtettünk volna: vagyis a tudat, hogy ilyen is létezik! Létezik egy Mike Rosoft művésznevű – már ha egyáltalán lehet művészetről beszélni az esetében – magyar fickó, aki nem elég, hogy azt képzeli, számot tarthat az emberek érdeklődésére azzal, amit csinál, de valóban keresett „zenész”, akit ráadásul a Bohren und der Club of Gore elé tesznek be fellépőnek. És létezik egy Alexander Tucker nevű brit pacák, aki gyerekszobába vagy legföljebb Youtube-ra illő egyszemélyes műsorával nemzetközi hírnévre tett szert, és az előbbihez hasonlóan nem átallja megnyomorítani a Bohrenre kíváncsi türelmes közönséget. És létezik az is, hogy mindezek után, amikor a lelkiekben és fizikailag egyaránt meggyötört közönség végre megkapná, amire egész este várt és ami miatt annyi mindent kiállt, valaki jóvoltából, aki feltehetőleg hangtechnikusnak hazudja magát, az egész koncertből szinte csak fülsiketítő recsegést, ropogást, dörejt és zörejt lehet hallani, hogy még a végén se kapjuk meg jól megérdemelt vigaszunkat.

Először is szeretnék köszönetet mondani a jegyárus lánynak, aki, amikor érdeklődtünk a fellépők sorrendje felől, szívből ajánlotta a Bohren koncert előtt a büfé kellemes környezetét. Valószínűleg jobban képben volt az elő-fellépőket illetően, mint mi, ám sajnos nem vettük komolyan a tanácsát, ráadásul sikerült a nézőtér közepén helyet foglalnunk – nem gyaníthattuk ugyanis, hogy soha annyiszor nem hagytunk még el koncerttermet egy este folyamán, mint aznap. Elmondhatom hát, hogy abszolút előítéletek nélkül érkeztünk Mike Rosoft (vagyis Kenyeres Attila) előadására, csak azon lepődtünk meg némileg, amikor– fantáziadús neve ellenére egy Apple számítógéppel – együgyűen megjelent a már fölszerelt színpadon, a hangszerek között leült egy asztalhoz és ugyanolyan együgyűen elkezdte birizgálni a gépet, mindenféle „Hello Budapest!” nélkül. Így már valójában javában folyt a műsor, amikor egyáltalán rájöttünk, hogy az illető nem egy technikus, és ez már az előadás. De az igazi döbbenet csak ezután ért minket. Miközben Mike Rosoft valamiféle azonosíthatatlan arckifejezéssel meredt a számítógépre – nem tudtam eldönteni, hogy az elmélyülés vagy az unalom jelei mutatkoznak-e meg a vonásaiban –, tíz percig mást sem hallhattunk, mint értelmetlen zörejeket, mintha valaki vasrúddal egy bádogkukát ütlegelne egyhangúan. De sebaj, még mindig vártuk, hogy valahová épüljön a dolog. Később belépett egy másik szólam, méghozzá egy felettünk elhúzó repülőgép zúgása, ami egyre erősödött és erősödött, és már majdnem azt hittük, hogy na majd most beindul a dolog, amikor elkezdett sajogni a fejünk a még mindig csak egyre erősödő és hangosodó, ám sehová sem tartó zúgástól. Ekkor vált világossá előttünk, hogy Mike Rosoft ennyi és nem több, minket pedig rászedtek, és nem volt az a szűk menekülőút, amely visszatartott volna minket, hogy ha emberek hosszú során átgázolva is, de elhagyjuk a nézőteret. Odakintről még sokáig hallottuk, hogy folytatódik a zúgás, és bizony cseppet sem csodálkoztunk az űzött vadként utánunk menekülő társainkon, akik hozzánk hasonlóan a büfében igyekeztek magukhoz térni.

És még ez sem vette el a kedvünket és az optimizmusunkat eléggé ahhoz, hogy ne üljünk be a következő produkcióra – akkor már elővigyázatosan a nézőtér szélén, iszkolásra készen elhelyezkedve! Pedig Alexander Tucker előadása ígéretesebben indult, arról például már az elején megbizonyosodhattunk, hogy valamennyire tud hangszeren játszani. A hallgatóság köszöntése után neki is látott egyszemélyes home-made performance-ának, ami gyakorlatilag abból állt, hogy egy úgy nevezett tape-looppal egymás után fölvett majd továbbjátszott vagy húszféle szólamot, eleinte csellón, majd elektromos és akusztikus gitáron, végül pedig még énekelt is rá. Meg kell hagyni, eleinte szórakoztató és tréfás volt, ahogy az elpengetett akkordok maguktól szóltak tovább, miközben ő nyúlt a soron következő hangszerért, de sajnos mindez sokkal inkább hasonlított egy gimnáziumi Ki-Mit-Tud közönségdíjas produkciójához, mint egy valamire való koncerthez, főleg mivel a leleményes ötlet mögött tökéletes zenei dilettantizmus és tehetségtelenség rejtőzött. Attól még ugyanis, hogy húsz fantáziátlan szólamot egymásra játszik az ember, nem válik zene abból, amit csinál, arról nem is beszélve, hogy roppant kínos volt, amikor Tucker trenírozatlan hangjával dalra fakadt vagy rocksztárnak képzelve magát tépte a gitár húrjait, mi több, a cselló vonójával esett neki szegény hangszernek. Természetesen megértem, ha szegény Tuckernek tinikorában nem voltak barátai, és így kénytelen volt egyedül zenekart alapítani, sőt, le a kalappal az elmés megoldás előtt, de azt már nem látom be, miért kell ennek az embernek egy komoly és valóban nemzetközileg elismert zenekar előtt fellépnie, és hogy a szervezők milyen elgondolás alapján állították össze az este programját. Nem volt hát választásunk, kihasználva bölcsen megválasztott ülőhelyünkből adódó előnyünket, elsőként – ám nem utolsóként – ismét a büfébe menekültünk.

Fölösleges is részletezni, mindezen hányattatások után mennyire ki voltunk éhezve a Bohren und der Club of Gore léleksimogató, lágy hangjaira. A Ruhr-vidéki barátokból összeállt német fúziós jazz-együttes ugyanis éppen végtelenül lassú és komótos, szinte nem e világi hangzásával vált híressé, amelyben olyan, egymástól nagyon távol álló stílusok elemei keverednek, mint a jazz, a hardcore, a doom és az ambient. A fúzió eredménye mondhatni David Lynch elborult, sötét és ködös képi világának zenei megfelelője, amely egyszerre fölkavaró, sőt olykor egyenesen horrorisztikus, valamint megnyugtató, andalító és elmetágító.

Megértük hát, hogy végre kezdetét vegye a koncertjük, és egy nézőtérnyi metálos tinédzserrel együtt (érthetetlen, miért épp őket vonzza ez a fajta zene), most már okkal reményteljesen, visszatértünk a koncertterembe. A zenekar, szokásához híven, teljes sötétségben játszott, a színpadon is mindössze néhány spotlámpa világította meg a hangszereket, a zenészekből azonban semmit nem lehetett látni. És hiába gondolná az ember, hogy ez alakoskodás vagy művészieskedő allűr, amint az első hangok fölcsendülnek, rájön, hogy ehhez a zenéhez eredendően járul a teljes sötétség. De legalább annyira járult volna hozzá a jó vagy legalábbis elviselhető hangosítás. E helyett már az első akkordokba belesajdult a fejünk a gerjedő mikrofonoknak hála, és egyáltalán az is több percbe került, míg rájöttünk, melyik szám is szól éppen, ugyanis a recsegés és a zúgás közül alig lehetett kihallani az egyes szólamokat. Hiába vártuk, hogy a jelenlévő hangtechnikus esetleg közbelépjen vagy legalább a zenészek egyike jelezzen felé, az egész koncert ilyen botrányosan rossz hangtechnikai feltételek mellett zajlott le. Ezek után kész csoda és csak az elfogadhatatlan körülmények közül is átütő, nem mindennapi előadásnak köszönhető, hogy mégis néhány emlékezetes pillanatban lehetett részünk a továbbiakban.

A Bohren mérhetetlenül pontos – mondhatni, németesen pedáns –, mindenféle magamutogatástól mentes játéka ugyanis még így is meg tudta teremteni azt a hamisítatlan légkört, amely a zenéjükből árad, az a szerénység és rokonszenves elegancia, ami pedig a zenészek viselkedését – és elsősorban az olykor két szám között előrelépő és néhány fölvilágosító szót szóló szaxofonost, Christoph Clösert – jellemezte, emberileg is megható élmény volt. Persze voltak pillanatok, amikor az állandó búgás elviselhetetlen sípolássá vagy félelmetes dörejjé erősödött, de szerencsére egy-egy gyönyörű szaxofon- vagy zongoraszóló még így is tökéletesen kivehető és élvezhető volt, az a néhány nagyon pontosan megválasztott szó pedig, amit Clöser a számok érzelmi és gondolati hátteréről elmondott, azoknak is segített hozzáképzelni a többit, akik azelőtt nem ismerték az eljátszott darabokat. És bár a szokatlan légkörtől megszeppent közönség eleinte még a számok között sem mert tapsolni, szerencsére a végére fölbátorodott annyira, hogy visszahívja a zenekart, így két nagyon jól megválasztott ráadásra is futotta: a legvégére hagyták a Midnight Black Earth című csodát, amely egy hihetetlenül megragadó szaxofonszólóval zárul, hogy még hosszú-hosszú napokig csengjen a fülünkben a Bohren titokzatos hangzása.

Sári Júlia