2008. október 27. | Sári Júlia

Hangjegyekbe fojtva – Michael Nyman Budapesten

Budapesten járt a kortárs minimalista zene legismertebb figurája, Michael Nyman, akit elsősorban filmzene-írói munkássága tett szélesebb körben ismertté. A brit zeneszerző a legfontosabb Greenaway-filmek zenéjét írta, mint a Rajzoló szerződése, A Szakács, a Tolvaj, a Feleség és a Szeretője, a Számokba fojtva vagy a Prospero Könyvei, a Zongoralecke című film zenéjéért pedig Golden Globe-díjjal is jutalmazták.

Ki tud-e törni egy kortárs zeneszerző a komolyzene elitista berkeiből, s válhatnak-e a darabjaiból széles körben ismert és dudorászott igazi slágerek? Igen, ha megtalálja azt a fórumot, amin keresztül eljuthat a zenéje egy olyan nagyobb közönséghez, amely egyébként talán – ódzkodásból, érdektelenségből vagy egyszerű véletlen folytán – sosem kerülne szorosabb kapcsolatba a kortárs komolyzenével. Michael Nyman számára ezt a fórumot a film jelentette, amely nemcsak közvetítő szerepet tölt be – közte és a között a bizonyos nagyobb közönség között –, de a zene könnyebb megértését és feldolgozását is szolgálja az arra nyitottak számára, illetve a kettős élménynek – film és zene – hála olyan erős, egyszerre képi és drámai benyomásokhoz köti az egyes darabokat, hogy azok még mélyebb nyomot hagynak az emberben, mint amikor csak a lemezjátszóból szólnak. Nem csoda hát, ha Nyman messze a hangversenytermeken túl is jól ismert és kedvelt, s számtalan darabja hallatán olyanok is tüstént ráismernek, akiknek egyébként eszébe sem jutna kortárs komolyzenét hallgatni.

Nem csoda hát az sem, hogy az október 21-i Michael Nyman Band koncerten a Művészetek Palotája hangversenyterme színültig teli volt, és deres fejű, öltönyös zeneelmélet professzoroktól középkorú yuppie-kon keresztül tornacipős fiatalokig mindenféle ember özönlötte el a nézőteret. Vagyis mindenki ott volt, aki szereti 1. a minimalista kortárs zenét, 2. Greenawayt, 3. vagy látta a Zongoralecke című – megjegyzem, roppant gyenge – filmet, és azóta sem tudja kiverni a betétdal dallamát a fejéből (valószínűleg ez utóbbiakból voltak a legtöbben). A zongorán játszó és vezénylő Nymannel együtt tizenkét fős zenekarnak már a látványa is minimalista volt, mindnyájan talpig feketében voltak, s csupán a rézfúvós hangszerek szemet kápráztató csillogása kölcsönzött némi pompát a színpadi képnek. Gyönyörű, gondoltam magamban, a klasszikus brit elegancia és önfegyelem innen sem hiányozhat.

A koncerten főként – feltehetőleg a fent vázoltak miatt – Nyman filmzene-írói munkásságának remekeit hallhattuk. Ezek valószínűleg a hallgatóság azon felét vitték magukkal leginkább, amelyik konkrét képeket és drámai mozzanatokat is tudott párosítani a hallottakhoz, ám semmi kétségem afelől, hogy mindezek híján, filmbéli kontextusukból kiragadva is tökéletesen hatásosak voltak. Az első felvonás a közönség és a zenekar részéről egyaránt különösebb hevületektől mentes volt, megvallom, kicsit meg is ijedtem, hogy Nyman és zenekara épp nálunk kívánja kímélni magát, mondván, nekünk biztos elég lesz a félgőzös teljesítmény is. Emlékezetes pillanatoknak tökéletesen híján volt ez az első, bemelegítő rész, amely során a Prospero könyvei és a Water Dances egyes tételeit hallhattuk, és bizony a közönséget is valami bárgyú igénytelenség lengte körül, ami a félszeg, bizonytalankodó tapsokból is kitűnt. Éppen ezért volt különösen nagy meglepetés, amikor a rövid szünet után visszatérve, végre a lovak közé csapott a zenekar, mintha csak addig szándékosan váratták volna a nem eléggé érdemes közönséget. Mit csináltak eddig?, kérdeztem magamtól, amikor a második felvonás kezdetén meghallottam, mit tartogattak számunkra.

Mert amit tartogattak számunkra, az lenyűgöző, megragadó, olykor egyenesen észveszejtő volt, az első hangtól az utolsóig. Nyman egyedül tért vissza a színpadra, és viselkedését ugyanaz a mesterkéletlen, fesztelen, már-már flegma, ám minden allűrtől mentes magabiztosság jellemezte, mint zongorajátékát. Semmi erőfeszítés nem volt benne, ahogy laza, kényelmes testtartással, a billentyűkön szinte észrevétlenül sikló ujjakkal játszani kezdett, ahogy ahhoz sem vette a fáradságot, hogy a zongora tetején összekeveredett kottalapokat rendbe tegye, s inkább egy egyszerű mozdulattal a földre söpörte őket (mindössze a közönség kacaja és tapsa miatt vált a jelenet kicsit olcsó showelemmé, meggyőződésem, hogy Nyman távolról sem annak szánta). Egy rövid etűd után aztán előadta a várva várt Zongoralecke betétdalt, a Heart Asks for Pleasure Firts¬-öt. No ez már a közönségnek is elég volt, hogy feloldódjon, s végre úgy tapsoljon, mintha tudná, hol van. Ezután visszatért a zenekar is, és ekkor következtek csak az igazi csemegék: a Rajzoló szerződése és a Számokba fojtva lehengerlő tételei. Látványnak sem volt utolsó, ahogy a zenekar tagjai között, amint belelendültek a játékba, a metakommunikáció is hirtelen a tetőfokra hágott. Nyilvánvaló volt, hogy ők is ekkor kezdték élvezni a koncertet igazán: mosolyok, feszült jelzések és elismerő pillantások röpdöstek közöttük szüntelen, Nyman pedig, aki eztán ismét elsősorban csak a háttérből vezényelt, mindezt tökéletes határozottsággal tartotta az irányítása alatt, miközben olykor néhány percig ő is csak a zongorára könyökölt, s teljesen átadta magát a zene élvezetének. Nyugodt szívvel tehette ezt, a zenészek ugyanis maradéktalanul a helyzet magaslatán voltak, nem volt szükségük Nyman dirigálására: a kerekfejű, tarkopasz basszus szaxofonosnak még a feje búbja is vörös volt az erőlködéstől, a csellós, mintha az apokalipszis előfutára lenne, dobálta vészjósló arckifejezéssel ősz loboncát játék közben, a hegedűs lányok pedig végtelenül pedánsan, mégis bájos derűvel csalták ki a leglágyabb és a legfenyegetőbb szólamokat a hangszerükből.

Az este legemlékezetesebb pillanatai következtek, mint a Draughtsman's Contract legszebb tétele, az An Eye for Optical Theory, amely a két szaxofonos, David Roach és Simon Haram egyszerű, ámde gyönyörű párbeszéde körül bontakozik ki, egy végsőkig feszülő, hihetetlenül szoros és egy pillanatra sem lazuló szerkezetben, amelyben szinte minden egyes hangon ugyanakkora hangsúly van, így tökéletesen és maradéktalanul rabul ejti az ember figyelmét, mintha csak az idegeinken játszanának. Számomra a másik tetőfokot a Drowning by Numbers három egymás után következő tétele jelentette, amelyben a kezdetben fenyegető, olykor szinte induló-szerű, komor szólamok közül lassan bontakozik ki az a mérhetetlenül lassú, fájdalmas és szép dallam, amely egyébként egy másik Greenaway-remekműben, a Szakács, a Tolvaj, a Feleség és a Szeretőjében is szerepelt, mint a szerelmesek témája.

Szerencsére végül a közönség is megélénkült annyira, hogy visszatapsolja a zenekart, így két ráadásra is futotta, amely közül az első ismét egy rövid zongoraszóló volt, a második pedig egy hosszabb zenekari mű. Az ezután következő vastaps pedig még az addig mindenféle interakciótól elzárkózó Nymant is meglágyította, aki így kedves mosollyal, öregurasan integetve vonult le a színpadról. 

Sári Júlia