2008. szeptember 25. | Jászay Tamás

Ex-domina gitárral és ugrókötéllel

Madonna végre jött, látott, és minden esélye meg lett volna arra, hogy győzzön is. A bécsi Donauinselen azonban csak egy fáradt profi közepes produkcióját látta a hatvanezres rajongótábor.

Annyiszor elhangzott már, hogy Madonna új turnéjával Budapestre is bekukkant, hogy kis híján el is hittük. (És ha így van, akkor talán nem tart másfél óráig, míg visszatömegközlekedik az ember a belvárosba. Köszönjük mindezt az osztrák szervezőknek, akik teljesen alkalmatlanok voltak a közönség emberi körülmények között történő hazaterelésére.) A Sticky & Sweet Tour stábja végül a magyar főváros helyett Bécsnél táborozott le, de kedd esti benyomásaimat, miszerint a Donauinselen több magyar szót hallottam, mint akár németet vagy szlovákot, megerősítették az utólagos hírek: tízezer magyar kerekedett fel, hogy végre élőben lássa a pop királynőjét.

Aki a jelen koncert alapján lassan inkább jó karban lévő popnagyinak nevezhető. Rajongók, nyugalom, korántsem gondolom, hogy Madonnának öregek otthonában lenne a helye: nem egyszer bizonyította, hogy korosztályában szinte egyedüliként képes újat hozni, a jó időzítéssel levezényelt, profin kivitelezett imidzsváltásairól nem is beszélve. A 2005-ös Confessions on a Dance Floor koronggal, majd a két éve bemutatott fenomenális Confessions turnéval például a discót emelte vissza az őt megillető helyre, ám a legutóbbi, a hiphop/r&b környékén kutakodó Hard Candy album előtt a legtöbben tanácstalanul álltak.

A bizonytalanság csak erősödik a koncertet nézve: az egy hónapja bemutatott, négy részből álló, nettó száztíz perces műsor még mindig mintha kísérleti fázisban lenne. Az ingadozó színvonalú koncert oszlopai természetesen a megkerülhetetlen klasszikusok (Into the groove, Borderline, Like a prayer, La isla bonita): ezekkel már simán elszopogatjuk az új lemezről a szánkba erőltetett keménycukorkát. Kár, hogy a hangerővel, fényekkel és egyéb speciális effektekkel felturbózott vadiúj nóták – az amúgy is rendben lévő Miles away kivételével – élőben is épp csak működgetnek.

Engedékenyebbek lennénk, ha a show kárpótolt volna, ám a Confessions-t jellemző, grandiózus színházi élmény ezúttal csak rövidke pillanatokra teremtődött meg; egyebek közt azért is, mert a négy tematikus egység (a gengszteresre vett Pimp, a piros rövidnadrágban ugrabugráló Madonnától csak még inkább zavarbaejtő Old School, a komplett cigánytábort a színpadra hozó Gypsy, majd a misztikus Kelettel kokettáló Rave) teljesen esetlegesen kapcsolódik egymáshoz. Olykor persze sikerül a meglepetés: azt talán maga Madonna se gondolta volna még akár tíz éve, hogy egyszer a La isla bonitát cigányos motívumokkal dekorálja ki, vagy hogy a Borderline-t rockosítja (megjegyzem: nem is rosszul). A fogyasztói társadalom meg a republikánusok kritizálása kötelező eleme a show-nak, ahogy valamiféle mutáns, beazonosíthatatlan szeretetvallás enyhén szájbarágós propagálása is. Abban viszont nem kevés cinizmus van, amikor a jegyekért minimum száz eurót leperkáló néző orra alá dörgölik, hogy micsoda egy szemét alak, ha a könnyes szemű hadiárvák megsegítése helyett inkább a kapitalizmus építésén munkálkodik…

Jó lenne ötvenévesen végigugrókötelezni egy színpadot, mint itt láttuk, de ha popsztár volnék, sokkal boldogabb lennék, ha tiszta hangon tudnék énekelni. Madonna ez utóbbiról sosem volt híres (régi koncertfelvétel ugrik be, ahol a Like a virginnel birkózik), de egyet kell értenünk a viccel: nem is ezért szeretjük. Viszont azért sem, ha csak véletlenszerűen talál el néhány hangot, mint például a néhol a felismerhetetlenségig hamis Ray of Light esetében. Ráadásul a ’kemény csaj egy szál gitárral nyomja’ imázs is rémunalmas tud lenni, ha nem csak egy-két számnál, de szinte végig ezt kell bámulnunk.

22 óra 30 perckor aztán a nem éppen csúcsformában lévő Madonna eltűnik a színfalak mögött. Az igencsak visszafogottan őrjöngő tömeg pedig feltehetően azon tépelődik, hogy a kivetítőkön megjelenő GAME OVER felirat a koncertre vonatkozik-e, vagy netán az est hősnőjére.

Jászay Tamás