2008. június 3. | Sári Júlia

Cinkos viszony a színpadon

Mi a közös egy elvadult rekettyésben és az egyik legeredetibb magyar improvizatív jazz együttesben? A nevük! És nem is véletlenül, hiszen a Grencsó István fémjelezte Dzsindzsa együttes zenéje legalább olyan áthatolhatatlan, kiismerhetetlen, lélegzetelállító rejtélyekkel teli és ösztönösen, leghívebb természetéből eredően vad, mégis üde és felemelő, mint a legburjánzóbb susnyás a dzsungel mélyén. A nagy mester és fiatal társai legutóbb a Sirályban fotoszintetizáltak hatalmas adag éltető oxigént, amellyel az értő közönség napokra megtölthette tüdejét.

Természetesen cseppet sem volt meglepő, hogy az avantgárd formáció, amelyet országunk legtehetségesebb fiatal improvizatív jazz-zenészei a már mesternek számító Grencsó Istvánnal együtt alkotnak, lehengerlő élménnyel szolgált a szabadzenei törekvésekre nyitott füleknek. A két fiatal szaxofonos, Weisz Gábor és Bede Péter, illetve a nagybőgős Hock Ernő, akit ma méltán nevezhetünk a budapesti jazz-szcéna egyik legnépszerűbb szereplőjének, valamint az Egy Kiss Erzsi Zenéből vagy a Smárton Trióból ismert dobos G. Szabó Hunor fiatal koruk ellenére mind méltó partnerei Grencsó Istvánnak, aki teljesen egyedi zenei hangzásával, gondolati és érzelmi világával az elmúlt évtizedekben a hazai avantgárd zene legkiemelkedőbb alakjává vált. A 2004 őszén alakult zenekar repertoárjában egyaránt megtalálhatóak saját szerzemények és feldolgozások, ám a főszerep kétség kívül a merész és észveszejtő, mégis hihetetlen érzékkel összehangolt improvizációké, amelyekbe minden műfaj és mindenféle érzelmi töltés belefér.

Elsőre az ember talán megütközik a felálláson, hiszen három szaxofonos egy zenekarba nemcsak szokatlan, de bizony sok veszélyt is hordoz magában: ha ugyanis a zenészek nincsenek módfelett egymásra hangolva, a játékuk könnyen harsány, fülsiketítő és kaotikus egyveleggé válhat, amelyből képtelenség kivenni az egyes szólamokat. A Dzsindzsa esetében azonban szó sincs erről. Nemcsak mérhetetlen tehetség, de tapintat, figyelem és szoros összetartás is jellemzi a három fúvós előadását, amelyben a közös játék és az egyes szólók egyaránt tökéletesen érvényesülnek. Senki egy pillanatra sem marad hátra a többiek mögött vagy próbálja meg őket megelőzni, s ebben nem csupán szakmai érettség nyilvánul meg, hanem a zenészek egymás közti tiszta és tiszteletteljes, olykor egyenesen cinkosi viszonya is. Ráadásul a nagyrészt rögtönzött, meghökkentő fordulatokkal teli, hol csendesen drámai, hol zúzós, hol ironikusan romantikus, hol táncra perdítő, nép-, pop- és rockzenei elemekkel megsrófolt zenét a freejazzre nem jellemző módon hihetetlenül szoros, ám nem korlátozó dramaturgia tartja össze, szó sincs tehát elborult, követhetetlen magamutogatásról.

Persze nem csak a fúvós szekciót illeti hódolattal teli dicséret. Az ember ugyan azt gondolná, hogy ilyen erős, talán túlságosan is domináló szaxofon-brigád mellett a dob és a bőgő legföljebb a kötelező aláfestést szolgálhatja, ám ezt az elképzelést hamar megdöntik a hallottak s nem kevésbé a látottak. Természetesen szó sincs róla, hogy Hock Ernő és G. Szabó Hunor le akarták volna nyomni a szaxofonokat, de akár a háttérből kísérték őket, akár egy-egy szólóval törtek elő, feszültség, őrület, erő és öröm jellemezte a játékukat, ezzel jócskán felülmúlva elsődlegesnek vélt szerepüket. Külön élvezet volt Hock Ernőt figyelni, aki az egész koncert alatt nem fért a bőrébe, s önfeledt mozgásával, táncos lábával és átszellemült arcával még inkább segítette a zene legapróbb, legfinomabb és legrejtettebb részleteinek átélését is. Minderre csak egyet lehet mondani: ezt látni és hallani kell!

Sári Júlia