2008. május 26. | déka

Így lesz haverod egy szupersztár... - videó!

PJ Harvey teltházas koncertje | Varsó, Sala Kongresowa, 2008. 05. 21. | Varsó egyike azoknak a helyeknek, ahol ha azt mondod „vengerski”, vagy „magyarski”, rögtön széles mosollyal és tárt karokkal fogadnak. Az elmúlt szerdán azonban nem csak ezért volt érdemes (nekünk magyaroknak) kilátogatnunk a ’45 óta igen érdekes képet festő városba, hanem mert sajnos (valószínűleg) nem jön közelebb kis hazánkhoz a sikolyok és a sötét költészet nagyasszonya, PJ Harvey.

Ezt mi sem bizonyítja jobban, mint a szomorú tény, hogy szegény Varsónak is tíz évet kellett várnia az újrára Polly legutóbbi, itt lenyomott koncertje óta. Ebből kifolyólag egyáltalán nem véletlen, hogy a Defilad téren található Sala Kongresowa, avagy – ha jobban tetszik – Kultur Palac Amfiteátruma tömve volt, nem csak lengyelekkel, de az odalátogató norvégokkal, németekkel, hollandokkal is. „From Hungary” – szégyenszemre – csak ketten voltunk, legalábbis én nem találkoztam más magyarral.

Érdekes volt azonban megfigyelni, hogy PJ zenéjének sokrétűsége miatt mennyi váratlan arc tűnt fel a hallgatóság között. Voltak a korai lemezek (Dry, Rid of Me) punkhősnő-rajongói Pixies-es pólókban, miniben és Martensben, volt családapa nagykorú, enyhén buddhista öltözetű leányával (feltehetően az Is This Desire és a populárisabb Stories From The City, Stroies From The Sea nyomán szerettek bele az énekesnőbe), de megjelentek a sötét Uh Huh Her hívei is illetve a White Chalk nyomán magukat extrém, már-már viktoriánus tollas kartongúnyákba préselő alternatív arcai.

Akiket sehová sem tudtam tenni, azok a fekete öltönybe és fehér nyakkendőbe bújt hózentrógeres, igencsak feminim alkatú fiúcskák voltak. Mindesetre elmondhatjuk, hogy színes volt a kínálat, és bár PJ a tavaly kihozott White Chalk design-ját követve szintén kartonruhaszerűségben volt, mintha a közönség lett volna a látványosság, nem a művésznő. A mercsöndájzpulton is csak két póló található összesen, egy a fiúknak, egy a lányoknak. A díszlet minimál – konstansan, sárgafénnyel világító karácsonyfaégő-sor a zongorára aggatva, a háttérben Nina Simone szól, PJ egyik kedvence.

Emellett az is vicces, hogy minden számot ugyanabban a menyasszonyi-jellegű fehér ruhában nyomott le; a villanygitár-, és a zongora-kíséretű dalokat is. A koncert egy órás késéssel, az első „világslágerrel” a To Bring You My Love-val indított. A teremben mindenki lélegzetvisszafojtva várta az első hangokat, amiket oda is tettek rendesen. A kőkemény, vastag torz gitárhang úgy töltötte be a teret, mint a száraz szájat felüdítő víz. A közönség már ekkor őrjöng.

A második Send His Love To Me után beáll a delirium tremens, ekkor három White Chalk nóta következett, melyekből kettőben megkapjuk az első sikolyokat is. Egyébként ezek a dalok sokkal jobban szólnak élőben, több bennük a spiritusz, az erő, mint a lemezen. Ezután PJ kis sztorizásba fog, hogy élete első koncertjét itt adta Lengyelországban, itt vette fel első lemezét, és mivel nem tud lengyelül, egy hétig sajtot evett. Ja és hogy bocs, de annyira nem tud zongorázni, ezért bocsássunk meg neki. Mint a Lennon dalban; „just a smile would lightened everything” – megbocsátunk neki, annyira bűbájos.

A Mensize, és az Angeline- My Beautiful Leah egyveleg közben végig ütemes taps kíséri Polly-t, a már a ’70-es években is idejemúltnak számító négy-égős, színes diszkólámpa pedig lomhán villogtatta fényeit – ez egy igen jó poén volt, szerencsére a közönség is vette a lapot. A legédesebb pillanatok, mikor a Beautiful Leah vamp-os hörgése után elhaló egérke-hangon megköszöni a bíztatást; „Thank You Very Much”. A percek pedig csak telnek, a Shame, a meglepő és mindent elsöprő üvöltözős Snake, melybe teljesen váratlanul kezdett bele, és a Big Exit remek, rendhagyó verziója nem hagyja lankadni a figyelmet.

Másik megaslágerét, a Down By The Water-t citerával adta elő, csakúgy, mint az azt követő White Chalk-os Grow Grow Grow-t. Eme hangilag igen megerőltető lista után zárásként még képes volt elénekelni ezúttal a zongora mögött, a Mountain-t és a Silence-t. Hangja szárnyalt, a hallgatóságban pedig parttalanul áradt az energia.

A közönség több mint öt perces tapsa, füttyöngése, sikoltozása után hajlandó volt visszatérni a színpadra, felkapta a villanygitárt, de aztán meggondolta magát, miután valaki elkiabálta magát, hogy „C’mon Billy”, így PJ kezébe vette az akusztikust. Ezután még elnyomta a Pianot, és a Desperate Kingdom of Love-ot. Még elhallgattuk volna egy óráig is, de mivel féltjük a hangszálait, megértjük, hogy abba kellett hagynia.

Nem vagyok PJ-fanatikus. De ami ott a teremben zajlott, pontosan azt nyújtotta, amit minden „rendes” koncertnek és egyáltalán minden zenésznek nyújtania kellene; valamit hozzátenni a hallgató életéhez, hogy többnek érezze magát, mint mielőtt részt vett az előadáson. Amellett, hogy a tízéves kiéhezettség miatt szinte bármit bekajáltunk volna Pollytól, el kell tehát mondani, igencsak kitett magáért a művésznő.

Hibátlan dinamika, és tényleg őszinte pajtizás a hallgatókkal. Mintha a szupersztár a haverod lenne, és a padláson adna csak(!) neked privátban egy - amúgy - rohadt jó koncertet. Ez, és a dalok őszinte, erőteljes és szenvedélyes előadása volt az, ami ezt a koncertet feledhetetlenné tette, és csak nehezen bírt rá minket, hogy elhagyjuk az épületet.

déka