2008. április 18. | Neményi Márton
Össze lehet házasítani két teljesen idegen műfajt: a keményrockot és a dubot? Három New York-i, kísérletező kedvű arc Dub Trio néven, Mike Patton támogatásával már a harmadik lemezével próbálja bebizonyítani, hogy simán. Az Another Sound Is Dying című album turnéja ürügyén a szótlan trió 16-án a Corvintető közönségének játszott. Vagy önmagának?
Underground sztárzenekarként harangozták be az egykori Faith No More énekese, Mike Patton által is itt-ott felkarolt műfaji mutánst, a Dub Triót, amely szerdán tette tiszteletét a Corvin tetején, hogy megmutassa, milyen lazán keresztezik a zsánereket, ha akarják. Bár némi kultuszuk valóban van a tengerentúlon (a Peeping Tom projektbe azért nem engedett be akárkit a fent említett dalszerző-zseni), hozzánk ez nem igazán jutott el, és ez rögtön látszik, ahogy belépünk a koncertterembe.
Bár a „szigorúan kilenc órai” kezdést a szervezők sem gondolhatták komolyan, tíz körül, amikor valóban elkezd beállni a szigorú arcú trió, a közönség nagy része még mindig csak az ülőhelyeket tölti meg, plusz páran állnak a pultnál. Az első hangokra azért odasereglik némi jellegzetes, feketébe és che-sapkába öltözött, változatos arcszőrzetű csoportosulás, és inkább kíváncsian, mintsem feszült várakozással lesik, mit produkál a három arc a kötélkordonnal elkerített színpadon. Negyedháznál többen nem is lesznek. De előreszaladtam, térjünk vissza az együtteshez.
A Dub Trió New Yorkból, a kísérletező zenészek városából jött. Harmadik lemeze próbálkoznak a dub és a keményrock összeházasításával – a két műfaj persze annyira messze áll, hogy keresztezésük lehetetlen, nem együtt, hanem egymás mellett léteznek az együttes számaiban. Tehát metál- és rockhangzásra kell gondolni, itt-ott dub-betétekkel, és olyan visszhangosított effektekkel, amelyek a jamaikai származékműfajra emlékeztetnek. Instrumentális produkció ráadásul (kivéve persze Mike Pattont, eddig két számban – őt sajnos valamiért nem hozták magukkal), és a hagyományos dalszerkezethez sem ragaszkodnak, tehát nehéz, fajsúlyos zene ez, és ezt nem csak a hangzásvilágra, hanem a befogadhatóságra is értem. Nekik nincs szükségük egy dobosnál, egy basszerosnál és egy gitárosnál többre (kivéve persze a rengeteg kütyüt) ahhoz, hogy telt, testes zenei világot hozzanak létre – ha csukott szemmel hallgatnánk a koncertjüket, rá nem jönnénk, hogy valóban csak egy trió játszik.
Jól hangzik, igaz? Én sem örülök, hogy el kell rontanom a pozitívra hangolt bevezetőt, de a helyzet az, hogy az izgalmas koncepció és a halálos pontossággal és önfegyelemmel játszó zenészek ellenére sem kapaszkodik a produkció a középszernél feljebb. Ez azért is fájó, mert a Dub Triónak vannak gyönyörű pillanatai, beindulásai (vagy éppen belassulásai) az egyórás koncert alatt. A kezdés máris ígéretes, a koponyarepesztő metálhangzás valahogy spontánabbul hat, mint a lemezen, és csak fokozódik, hogy aztán egy-egy jól eltalált dub-betéttel azt üzenjék a közönségnek: át vagytok verve – a már említett két műfaj szervesebben illeszkedik, mint az új, Another Sound Is Dying albumon, amely kedvéért turnéznak most.
A meglepő, gyors váltásokat azonban a koncert elején el is lövik. Eleinte a dülöngéléstől a bólogatáson át az eszeveszett négynegyedekig tartott a skála, hogy aztán a Felicitacion című ütemről ütemre hangosodó lassúval érjenek el a csúcspontig – innentől kezdve azonban beáll a középtempó és a középszer. Olyanok, mint a Rollins Band Henry Rollins nélkül, a Rage Against the Machine Zack De La Rocha nélkül – vagy éppen a Faith No More bizonyos számai Mike Patton nélkül. Jól hangzik, pontos, profi, csak pont az élet maradt ki belőle. Ezt érzi a közönség is: a számok közti elszórt tapstól és kiabálástól eltekintve nem reagál, nem gyarapszik, és nem mozog. Jellemző például, hogy az első sor teljesen üres. Ezt húsz percre kihasználom, és amikor hátrébb megyek, jóval kevesebb emberen kell átverekednem magam, mint amikor előre tolakodtam. A közönség szivárog el, az együttes elvan magában – láthatóan nem tudnak egymással mit kezdeni. Talán egy frontember hiányzik, aki életet lehel a produkcióba, talán mi vagyunk közönyösek és maradiak, nem tudom, de úgy éreztem, minden vadulás, meglepő (műfaj)váltás és trükkös effektezés ellenére megtörténik a legrosszabb: a buli unalmassá válik.
Valamivel éjfél előtt elbúcsúznak, ekkor a teremben már többségben vannak az urbánus-diszkós népviseletbe öltözött arcok, akik a Dub Trio mögé hirdetett Rewind-bulira várnak. A New York-iak alig kezdenek pakolni, már be is indulnak a felvezető tört ütemek. Felüdülés.
Neményi Márton