2008. április 13. | Neményi Márton

Gázmaszkos norvég vascsővel ütött...

Egy gázmaszkos norvég vascsővel üti a színpad szélére applikált bádoghordót, hangszerként. Egy kopasz tangóharmóniás klezmerzenész nagyon viccesen arról énekel, hogy a téli olimpia még a gyerekek halálát is megérte. Egy barkós magyar frontember magzatpózba görnyedve ordítozza, hogy fuck. Egy péntek este az A38-on… tulajdonképpen leírhatatlan, illetve ami mégis leírható, azt alant leírjuk.

Vállalt némi kockázatot az A38 legénysége, amikor meghívta az egyik legnagyobb kultusszal rendelkező norvég együttest, a Kaziers Orchestrát, akik ugyan jobb helyeken az északiak egyik legsikeresebb zenei exportcikkének számítanak (annak ellenére, hogy dacosan csak anyanyelvükön énekelnek), Budapesten eléggé alulprezentáltak. Oké, voltak már a Szigeten, sikeresek is voltak, de hát a Nagyszínpadon mindenki sikeres, már csak a véletlenül arra járók számát tekintve is. Nem számít húzónévnek Geoff Berner sem, aki egy szál tangóharmonikával tolja zseniális zenés stand-up showját, ahogy a Psycho Mutants nevű magyar együttes is marad az undergroundon innen.

Szerencsére hamar kiderült, hogy a Budapesten állomásozó skandináv és egyéb illetőségű kultúrafogyasztókra lehet számítani. A hajón ugyanis gyakorlatilag alig-alig hallani magyar beszédfoszlányt, ha van is statisztikailag mérhető hazai része a közönségnek, az meg sem próbál anyanyelvünkön ismerkedni – tekintve a szőke hajak, kék szemek és a Budapesti divatnál sokkal menőbb (de legalábbis furcsa) ruhák arányát, ez érthető.

Kilenc után nem sokkal már javában zúz a pécsi Psycho Mutants, ami nem túl szerencsés, hiszen tumultus csak tíz körül alakul ki odafönt a kapunál, így a legtöbben lemaradnak az egyik legjobb kortárs magyar rock-produkcióról. A sajtóanyag szerint az együttes Tarantino és David Lynch filmjeinek zenei világát követi, ami egy koncepciózus hobbi- illetve garázszenekar képét sejtet (vö. The Tarantinos), de a helyzet szerencsére nem ilyen egyszerű. A Psycho Mutants igazi haláltánczene, sötét és baljós psycho- és rockabilly, blues-os és jazzes felhangokkal, a színpad felett ott lebeg Nick Cave és Tom Waits szelleme. A legkínálkozóbb hasonlat mégis éppen a Quimby tíz-tizenöt évvel ezelőtti teljesítménye (Jerrycan Dance, Majomtangó, Diligramm, az idősebbeknek nyilván megvan a dolog). Még az énekhang is stimmel, bár Karnics Zoltáné mélyebb és ércesebb, ahogy angolul nyomja (bájos magyar akcentussal). Mindehhez csak hozzátesz az Eugene Hütz-öt (Gogol Bordello) és a Lux Interiort (The Cramps) idéző mozgáskultúra: az énekes ugrál, rohangál, tekergőzik, vagy a dobok tövében összegörnyedve kántál, Jehan Paumero, a szigorú arcú harmonikás pedig magából kikelve vonaglik és ordít.

A pörgés egy rövidebb koncertnyi ideig leáll, jön ugyanis a kanadai Geoff Berner, és a már említett, stand-up comedyre emlékeztető egyszemélyes-egyhangszeres műsorával. Érthetetlen egyébként, miért kellett őt középre tenni, hiszen a fekete, kíméletlen humorra előadott dumaszínház-jellegű előadás igazi „odafigyelős” produkció, neki kellett volna kezdenie, amikor a közönség egyik fele már megérkezett, de még nem állt be. Ettől függetlenül persze Bernerre egy szavunk sem lehet, minden benne van, amitől szeretjük a stand-up comedyt és a jellegzetes zsidó humort (amely két jelenség között egyébként komoly átfedés van, nem véletlenül). A számok előtti felkonfok („Jó estét, Budapest! Vagy ne fárasszam magam? Itt mindenki norvég?!”), a dalszövegek és a zavarba ejtő szelíd mosoly ugyanolyan fontos, miközben a közönséget bevonva énekel és szövegel a házasságról, a piáról, a körülmetéléséről és persze a dugásról. „Nem szórakoztatni akarok, folkzenész vagyok, tanítok inkább”, mondja, majd megtanuljuk a „fucker” szót jiddisül, autentikus kiejtéssel. Politizál is, van egy kedves, fülbemászó kis dala arról, hogy a kanadai British Columbiában megrendezendő téli olimpia miatti megszorításokkal leállították a gyermekhalandóság kutatását, de sebaj. „All the dead children are worth it”, megéri a sok halott gyereket, énekli vele a mosolygós közönség tapsolva. Aztán kifejti, hogy ő tulajdonképpen a viszkinek köszönheti a fogantatását, a részletekbe nem megyek bele, megtette ő. Végül búcsú és marketing, „ott hátul lehet kapni cuccokat, a pólóimat úgysem tudjátok letölteni, szóval legalább azokat vegyétek”.

Az utolsó, legfontosabbnak szánt koncertről, a Kaizers Orchestráról nem könnyű írni. A jegyzeteim zavarosak, aztán fel is adtam, ez úgyis visszaadhatatlan. A koncert látványelemeit és zenei világát inkább vázlatpontokban ismertetném, az objektivitás és tárgyszerűség követelményeit maximálisan betartva.

- A billentyűs gázmaszkban lép fel.
- A színpadon van két bádoghordó, erre néha felállnak a gitárosok, és ott vonaglanak.
- A már említett gázmaszkos és az egyik gitáros néha elhagyja a hangszerét, hogy egy-egy ijesztő vascsővel üsse a hordókat
- A dobos pattintottkőkorszak-beli technikája még ennél is ijesztőbb
- Egyenruhában vannak, bár nyakkendő-ügyben láthatóan nem egyeztettek.

A Kaizers Orchestra egyébként olyan, mintha a Hives-t (akikkel nagyjából egyszerre lettek ismertek, szóval az egymástól koppintás ezzel kizárva) összeráznánk a Gogol Bordellóval, egyszerre félelmetes és nagyon kedves, amit csinálnak, szerencsére immár teltházban. Sokkal inkább rock, mint népzene, de a hatások azért egyértelműek – a közönség mindenesetre el van ájulva, angol és norvég visszázással hálálják meg az élményt. Középtempó és néhol szinte követhetetlen, négynegyed-alapú zúzás váltja egymást, bestof-jelleggel – a három albumnyi anyagból már lehet válogatni. Egyébként tényleg Norvégia egyik legsikeresebb együtteséről van szó, 2001-es lemezükért meg is kapták az ottani Grammy-t, ami szép bizonyíték arra, hogy tőlünk kicsit északabbra egészséges összhangban van a popzenei kánon és a zenék igazi minősége.

A végére pedig ide kívánkozik pár sor a közönségről, aki nagyon előzékeny és figyelmes, a színpad elől nem kékre-zöldre rúgva kell távozni, az egyik hangfal alatt hadonászó kerekesszékes srác köré spontán testőrség alakul, ha kimegyek, utat engednek, és miután visszajövök – ez leírva is furcsa -, azt látom, hogy megtartották a helyemet. Mindenki mosolyog, sörök és cigik cserélnek gazdát folyamatosan, értitek, mire célzok, na.

Neményi Márton