2008. április 8.

Andalít és pofán csap - Plaid

Az egyébként sötét és introvertált Plaid, a kísérleti elektronikus zene leghallgathatóbb együttese meglepő beindulást produkált szombat éjjel az A38-on, hogy aztán büntető ütemeivel Kode9 tegyen rendet azok között, akik még nem hódoltak be – nem volt nehéz dolga. Mesefilm-zene, űrutazás és csontig hatoló basszusok az év eddigi legszigorúbb buliján.

Az úgynevezett intelligens elektróval való kapcsolatomnál megint arról van szó, hogy jó időben és kellően radikális módon történt az ismerkedés. Tizenhat évesen, amikor a lázadás, úgy tűnt, ki is meríthető a Nine Inch Nails - és Marilyn Manson - albumok hallgatásával (figyelem, a kilencvenes évek második felében járunk!), kész kultúrsokként ért, hogy a haver haverja, akinek már volt egy betárcsázós modem nevű mágikus eszköze, három éjszakányi türelmes várakozás árán letöltötte Aphex Twin Come To Daddy című klipjét. Akkor jöttünk rá, hogy az ütemeknek nem kell szabályosnak lennie, hogy milyen ereje van annak, hogy nem tudod, mi vár rád a következő másodpercben, amikor zenét hallgatsz, hát még olyan klippel, amiben Aphex Twin-fejű kislányok vascsövekkel és baseball-ütőkkel fenyegetnek egy nénit egy kőbányai lakótelepre emlékeztető miliőben, hogy aztán átszellemült arccal várják a lomtalanított tévéből kibújó szörnyeteget.

Később kiderült, hogy a számtalan művésznév mögé rejtőző Richard D. James köré egy kész kollektíva települt Warp Records néven, hogy programszerűen adjon új értelmezést az elektronikus zenének amelyet akkoriban némileg pejoratívan egy kalap alá véve technónak hívtak. Az irányzatot pedig a tájékozott, és az al-alműfaji megnevezésekre mindig vevő zenei sajtó elnevezte intelligens tánczenének, amely inkább a rajongótábor elitista öndefiníciója, mint működő zsánerkategória: táncolni ugyanis nem egyszerű rá, és több ész sem kell hozzá, mint a finomabb rockzenéhez, bár kellő nyíltság és/vagy tudatmódosító kemikáliák nyilván nem ártanak a műélvezetnek.

A kollegák azóta is több-kevesebb sikerrel próbálnak egyéni stílust adni az Aphex Twin által sikerre vitt zenei módszernek; ilyen a kaotikus mu-Ziq, a vad, drum and bass-közeli Squarepusher, vagy mai versenyzőnk, a Plaid is, amely megmaradt az elborult, néhol követhetetlen, néhol ambiáns hangzás és a muzikalitás, a dalszerűség közti úton. Nehéz feltérképezni a műfaj rajongótáborát, legalábbis azt a részét, amely nem sajnálja a három-négyezer forintos jegyre a pénzt, hát még úgy, hogy nemrég nálunk járt, és a Merlinben teljes sötétségben koncertezett egy jeles képviselő, a rejtélyes Autechre is.

A közönségszám tekintetében nem sok jót ígér, ami szombaton fél tizenegykor az A38-ban fogad: kéttucatnyi lézengő arc, szótlan fal- és pulttámasztás, de reménykedünk, a kapu még csak fél órája nyílt. Közben Cadik ügyködik a pultnál – a Rewind-bulik drum and bass-felelőse most burtális hiphop-ütemekkel és szubbasszusokkal operál, a belassult hangörvény először a gyomorban, és aztán a fejben fejti ki hatását. Hosszú a szett egyébként (és utólag nyilvánvaló, hogy semmi szégyellnivalója nincs a fő produkciókhoz képest sem), a Plaid két fele, Andy Turner és Ed Handley feje csak éjfél után tünedezik fel az előre bekészített laptopok mögött, hogy beálljanak és a potmétereket birizgálják, mielőtt fél egy körül végleg átveszik a terepet.

Megnyugtatóan megtelik a hajó gyomra, nincs fullasztó tömeg, lehet mozogni, mégis látszik, hogy ennek a zenének bizony van egy stabil tábora, amely nem csak úgy itt van, hanem pontosan tudja, mire számíthat, és hálásan visszajelez az ismerős hangfoszlányokért (ha nem a Plaidről lenne szó, azt mondanám: slágerekért). Pedig nehéz megtippelni, hogy mi fog történni, hiszen az eddigi albumok befele fordulós sötét hangulatából nehéz bulit kotyvasztani, ráadásul legutóbbi anyagukkal, a Tekkon Kinkreet című anime zenéjével (amely egyébként a legkoherensebb és leghallgathatóbb lemezük) óvatosan elmentek a jazz és a fülbemászás irányába. A koncert is ennek megfelelően kezdődik, csilingelés és finom basszusok, mintha egy mesefilmzene-lemezt sugároznának az űrből. Később kapunk ismerős hangokat a remixekből és legerősebb albumukról, a Double Figure-ról, bár a számokat nehéz elkülöníteni, folyamatos váltások, fordulatok jellemzik a feszesre szerkesztett, klasszikus ívű produkciót a két józan, rezzenéstelen arcú, gépiesen ügyködő dj-től. A végére meglepő house-beindulást produkálnak, ilyesmire nem is számítottam pont a Plaidtől, mindenesetre nagyon meggyőzőek ebben a szerepben is – hibátlan az egész.

Az angol duót Kode9 váltja, aki egy dj-producer, nem mellesleg a Hyperdub nevű kiadó vezére – hozzájuk köthető az itthon kevéssé ismert, egyébként kultikus Burial együttes, és az ő sötét-zaklatott hangzásuk (mintha ambientet és túlpöretett r’nb-t turmixolnának össze, bár ez nem fedi le a lényeget… Untrue című albumuk mindenesetre remek). Az Adidaspulcsis-körszakállas dj megjelenésével meglepő dolog történik: a közönség azonnal a felére apad, az ott maradtak viszont dupla annyit mozognak. Többségük láthatóan teljesen képben van, ismerik Kode9 dolgait – bár láthatóan bevezetőt szeretne tartani a dubstep elméletéből és gyakorlatából, erre semmi szükség nincsen. A műfaj egyébként nem kamu, teljesen életképes, alapvetően a hiphopra emlékeztet, csak sokkal ravaszabb és vadabb annál, Kode9 pedig meglepően kedélyesen tolja a szigorú ütemeket.

Ki tudja, talán valamiféle összeesküvés részesei vagyunk, és a kísérleti tánczene nagyágyúi szépen, egyenként teszik rabjukká a magyar közönséget. Az Autechre és a Plaid után talán a Squarepusher jön, és egyszer majd a nagy Aphex Twin is tiszteletét teszi nálunk – ha így van, én megadom magam, az ellenállás úgyis hasztalan.

Neményi Márton