2008. március 31. | Neményi Márton

A Harcsa Veronika Quartet a Fringe-fesztiválon

A Makadám Klubban már a koncert kezdete előtt reménytelen levegőt venni vagy a végtagjainkat mozgatni, annyira beállt a tömeg. A kislányos jazz-istennő Harcsa Veronika és quartetje félórás koncertjét még így is bőven megérte végigállni, és nem csak a frontember hangja, külseje és mozgása miatt. Megtudhattuk ugyanis, hogy játszik ez az összeszokott jazzegyüttes alig elpróbált, kiadatlan dalokat. Nagyon jól!

Harcsa Veronika azon kevés jazz-tehetségek egyike, akik képességeikhez méltó bánásmódban részesülnek; az ő esete annyiban különleges, hogy szinte szemtelenül fiatalon, kora huszonévesen lett nemzetközileg elismert arc, Japánban például 2005-ös első lemezének tavalyi újrakiadása rögtön a legsikeresebb album lett a műfajban. Szintén tavaly megjelent második anyagával (You Don’t Know It’s You) semmit sem adott alább, sőt, hangja füstösebbé és éterivé vált, még erősebb karakterrel és gazdag árnyalatokkal, és persze tökéletes angol kiejtéssel – nem csoda, hogy olyan műfajon kívüli zenészek is lecsaptak rá, mint a PASO vagy Erik Sumo.

Szombaton pedig visszatért a gyökerekhez, azaz a Fringe-fesztiválhoz, ahol egy éve ilyenkor egyszer és mindenkorra felfedezték. Nem arról van szó, hogy quartetjének be kell érnie egy ingyenes (és amúgy hiánypótló) fesztiválfellépéssel a jobbára amatőr együttesek között – foglalkoztatják őket ugyanis sokat, elég csak ránézni koncertnaptárára. Ez csupán egy kedves gesztus, amelyet az tett még jelentőségteljesebbé, hogy eddig kiadatlan dalokat ígért: a Millenáris környékén dobozos sörre vadászó közönség tehát először hallhatta, mit tartogat a következő lemez.

A fentiekhez képest nagy fekete pont jár a szervezőknek, akik képesek voltak bepakolni a tavalyi Fringe Év Hangját a Makadám Klubba. Persze jól hangzik, hogy Harcsa Veronika egy jazzre és bluesra szakosodott, intim hangulatú helyen lép fel új dalaival; úgy már kevésbé, hogy ezekre a dalokra kábé tízszer annyi elszánt jazzrajongó vagy alkalmi kóstoló kíváncsi, mint amennyit a kis hely elbír, főleg, ha csendesülésre kalibrálták a helyet. A székek ugyanis nem csak megfelezik a befogadóképességet, de a közönség ülőkre, a teremben a nyakát nyújtogatókra és az előtérben ragadt szerencsétlenekre kasztosodik. Az elszántabbak számról számra hatolnak beljebb, hogy legalább a quartet feje búbját lássák néha, ami persze valahol nagyon metaforikus, bár a helyzetben rejlő költészetet részemről feladnám egy maximumra tekert légkondiért. (Szemben, a Millenáris egyéb épületeiben sokkal nagyobb termekben és szellősebb közönség előtt játszanak tizenhat évesek.)

Az, hogy mégsem volt morcos arc még a legszerencsétlenebb zugokban sem, az együttes játékának és persze maguknak a daloknak volt köszönhető. Még mindig viszonylag tiszta jazzről van szó, a szokásosnál több rögtönzéssel és játékossággal; a struktúrák árnyaltabbak, összetettebbek és hosszabbak lettek, és talán valahogy szomorúbbak is. Minden szám születésének megvan a maga története, ez a szövegekben és az együttes játékán is érződik, Veronika pedig néha el is meséli: az egyiket nemrég próba nélkül, egy koncerten játszották először, miután gyorsan szétosztotta köztük a kottát (ennek munkacíme természetesen Surprise), a másikat saját szülinapjára írta. Ráadásként eljátsszák az előző lemez kezdő tételét és slágerét, az édes-szomorú Too Early-t.

Van egy érvem azoknak is, akik nem vevők az efféle játékos és lágy hangzásra. Harcsa Veronika ugyanis nagyon jól néz ki, szívfájdítóan szép nő (lány?), de tényleg, ezt már valahogy szankcionálni kéne, nehéz a zenére figyelni ugyanis, ahogy ugrál, pörög, vagy csak simán énekel, esdeklő, kislányos tekintettel. Ki is használja adottságait, szeret szerepelni, ez nyilvánvaló, de szerencsére sosem tolakszik zenészei elé, hanem alázattal együttműködik. Hangja már teljesen magabiztosan szól, felül is múlja azt, amit a lemezeken produkál: néha tiszta Beth Gibbons a Portisheadből, egy-egy pillanatra pedig akár Nina Simone is lehetne (de többnyire azért csak simán Harcsa Veronika). Tíz éve ezzel a hanggal és pár kellően beborult dj-vel simán Triphop-nagyhatalom lettünk volna. Teljes az összhang az együttessel, amelyet kár is lenne tagról-tagra jellemezni, én a magam laikus fülével semmi hamisságot, tévesztést nem hallok.

Nyilván nem véletlenül várták végig a koncertet a klub folyosóján, kabátban-sálban is több százan. Biztos, hogy műfajtiszta zenéjével nem ez a quartet fogja áthidalni a jazz és a mainstream közti szakadékot (miért is tennék?), de nagyon jó terep a jazzel való ismerkedésre.

Neményi Márton