2008. március 30. | zuzu

Indie-szombat a Gonzoval és a Heaven Street Sevennel

Lementünk hajótűznézőbe, hogy jól elszórakozzuk a szombat esténket, és hajnalba vigyorogva hazatérjünk, mint a jóllakott óvodások uzsi után. Az A38 hétvégi menüjén a Gonzo volt az erőleves, főétel a Heaven Street Seven, desszertet meg már senki nem kért.

A pontos kezdés nem a zenész szakma erőssége, hálistennek azzal a közönség is tisztában van, hogy a 9 órás start annyit jelent, hogy cuccolj le, vedd meg a sörödet, és lassan fejlődj hanyag sorba a nézőtéren. Annyi időnk pont volt, hogy ezt kényelmesen megtegyük, és mikor csápolásra készen elindultunk a fények felé, még mindig csak a kötelező 16 évesek támasztották a színpad szélét (velük viszont nem szívesen kelnék birokra a helyért). Mire a zenekar előbújt a VIP szektorból, már szépen megugrott a részvételi arány, ami valószínűleg annak is köszönhető, hogy a Gonzo ezúttal nem csak úgy koncertezett egyet, hanem történetesen az első lemezük megjelenésének apropójából koncertezett egyet. Emlékeztetőül; a fiúk 2002-ben indultak, aztán az ilyenkor szokásos tagcserék és szamárlétramászás után 2007-ben már a jelenlegi felállásban kezdték tökélyre fejleszteni magukat, ami olyannyira sikerült nekik, hogy a tavaly novemberi ABC tehetségkutató pop/rock kategóriájában elsőként jutottak tovább a bécsi döntőbe, ahol ismét eredményesen szerepeltek.

Szóval feltörekvő tehetségekkel van dolgunk, és ezt ők is vérkomolyan veszik, hiszen minden koncertnek megadják a módját (ezúttal csíkos gengszternaci, kötelező nyakkendő, és a kalap, ami az utóbbi néhány fellépés óta töretlenül díszíti Stumpf Árpád fejét). A zene és a látvány nagyon stílusos és megnyerő egyveleget adnak, nem kétséges, hogy a már most sem elhanyagolható rajongótábor a frissiben elkészült lemez után újabb hódolókat toboroz majd a zenekarnak. A korong egyébként a Lost and Found címet viseli, és 11 angol nyelvű szerzeményt tartalmaz, köztük a Tidal Wawe és a Peeping Tom, amik úgy tűnik nem csak személyemnek kedvesek, mert a visszajáró közönség az első sorokban már lelkesen próbálkozik a szöveg éneklésével, ha érti, ha nem.

A főfogásra azért már súlyosabb tömeg gyűlt össze, itt egy intermezzós mellékhely látogatás bizony már komoly árat követelt, úgyhogy aki nem volt rutinos abban, hogyan kommandózzon vissza a helyére, az jobban tette, ha nyugton marad és csak módjával nyeli a sört a koncert végéig. Véleményem szerint ez az a szórakozóhely, ahol a siker nem csak létszámban mérhető, hanem a hajó belengési intenzitásában is, és meg kell mondjam a Heaven Street Seven kiállta a próbát, épphogy csak léket nem kaptunk a nagy ugrálások közepette. Szerencsére azért a pogózási kedv tegnap alábbhagyott, legalábbis a legutóbbi Kultis faldöngetős lökdösődéshez képest, amit nehéz lenne überelni. A hangulatfestéshez még hozzátartozik, hogy a koncert közben egy kamera pásztázott végig a közönség feje fölött, és az el-elkapott pillantások fényében, szerintem nem sok ember maradt, akinek nem futott át az agyán, hogy egy-egy ugrás hevében felkapaszkodjon a lelógó kábelen. Azonban csak egy nyakban ülő leány volt a gáton, aki szolidan próbálta elkapni a száguldozó felvevőgépet, a kameraman rosszalló fejcsóválására azonban ő is visszahőkölt.

A repertoár vegyes volt, persze elsőbbséget élveztek az utolsó lemez dalai, összességében mi mást mondhatnék, mint hogy egy újabb hibátlan Heaven Srteet-en jártunk. A hangulatot visszatükrözendő a Japán-féle átszellemültséget próbáltam lencsevégre kapni, de vagy a hajó mozgott nagyon vagy a Japán nézte meg mostanában a Kört. A legkézenfekvőbb harmadik eshetőséget fel sem tételezem. Remekül éreztük magunkat. Pont.

zuzu