2008. március 13. | Neményi Márton

Változó halmazállapot – márciusi cinetrip

Nyolcadikán újra a Rudasban gyűlt össze többezer középosztálybeli a szokásos havi medencés szeánszra, ezúttal holland és belga vendégdj-kkel, akik a termek méretének és a víz hőmérsékletének megfelelően játszottak mindenfélét a rideg house-tól a forró törtekig. Azt mondtam, szokásos, de valljuk be, a cinetrip minden profizmusa és kommerszsége ellenére is elég rendkívüli.

Előrebocsátom, hogy ez volt az első cinetrip-élményem, nem lesz tehát elméleti-történeti bevezető (egyébként is, tessék visszaolvasni a MyMusic korábbi beszámolóit), ahogy megkíméllek benneteket az ilyenkor szokásos, a hőskor elmúltáról szóló rinyálástól is. Tény, hogy a buli eléggé kommercializált (elég csak megemlíteni a fő szponzort, amely egy mobilcég, és a mindenütt jelen lévő merchandise-termékeket a telefonakasztótól a VIP-törülközőkig), és rég nem az az underground, útkereső vállalkozás, amely az újraindulást megelőző nagy szünet előtt volt, azért még mindig hatalmas élmény, főleg szűz szemnek és fülnek. Hogy miért? Egyszerűen iszonyú jól néz ki és kész.

Ami az új cinetripet illeti, ott van mindjárt az ötezres jegyár, amely ugye neuralgikus pont a nem luxusdiszkó-kompatibilis magyar közönség jó részének. Ennek megfelelően a célközönség is változott: rengeteg a külföldi, és az itthoniak többsége is arany karláncos bizniszmen-típus, aki hétvégi lazulásra jött. Ezzel persze nincs baj, ahogy az összeggel sem, ha leosztjuk a termek és a látnivalók számával, plusz hozzátesszük az uszoda patináját, és azt, hogy medencében bulizni még ebben a szebb napokat látott fürdővárosban is kuriózum. A cinetrip ugyanis egyszerre három-négy eseményt jelent, amelyek önállóan is elmennének egy komplett bulinak, a kezdő hívőt tehát eleinte a bőség zavara kínozza, egészen addig, amíg belátja, hogy úgysem lehet ott mindenhol.

Ezzel a zen békével aztán szó szerint alá lehet merülni a nagymedence kőkemény house zúzdájába (CJ Bolland, Marvin, Palotai), az előtér és a bárpult funk- és breakbeat-forgatagába, vagy a törökfürdő elborult törtütemeibe. Az összekötő erő persze a víz, amely a kisterem fullasztó párájától a welcome drink jégkockájáig a legkülönbözőbb halmazállapotokban van jelen – akárcsak a közönség, de erről lentebb.

A Low holland-magyar kultfeszt részeként a zenét a Benelux államokból érkezett arcok tolják, a hangulat ennek megfelelő: pontosan kiszámított, rideg, néhol egyenesen nyomasztó hangörvény. A nagymedence a nagyközönségé, de szerencsére a dj-k flamandságuk ellenére sem ragadtak le ott, hogy a népnek Tiësto kell: kellően súlyos, rafinált zene szól, bár nem túl változatos, egy órányi lebegés alatt is csak négy-öt váltást számoltunk össze. Persze így is csak a fejünket kapkodjuk, a plafonra vetített festményt vagy a vizuált bámuljuk, vagy éppen a többszáz hatévest magunk körül (nem mintha mi felnőttebbek lettünk volna). Az ütközések elkerülhetetlenek, de amúgy mindenki figyelmes és barátságos. A vízben egyébként az a jó, hogy nincs, aki ne tudna táncolni.

A törökfürdő egész más téma, a forró, iszapszagú, derékig érő vízben egyre többen és többen zsúfolódunk össze, miközben a párás félhomályban valahonnan fülszaggató, dallamtalan ütemek borzolják a kedélyeket és a szőrt az alkaromon. Ilyet legutoljára talán Amon Tobin A38-as koncertjén hallottam. Van az egésznek valami szeánsz- és beavatás-jellege, mint egy mozdulatlan orgia, nagyon intenzív élmény – de hát tudjuk jól, a törökfürdők sosem csak fürdőként funkcionáltak. Éjfél után valamivel hastánc, profi, jól elpróbált előadás, de – talán pont ezért – sokkal inkább országimázs-produkciónak tűnik, mint a cinetrip szerves részének. A megfelelő csípőriszálást kísérő férfias hörgésekből mindenesetre úgy tűnik, bejött a dolog.

Nem is ragozom tovább, a cinetripet ki kell próbálni, ingerszegény életűeknek és depresszióra hajlamosaknak különösen. Nagyon gyorsan eltelik az idő, én például csak a hajnali buszra várva döbbentem rá, hogy milyen fáradt vagyok. Még úgy is nagy élmény, hogy az idő jó része egymás keresésével telt – ami mobil nélkül különösen vicces.

És ha már itt tartunk, a záró ömlengést megszakítva a cikket egy pragmatikus tanáccsal zárnám, amelyet már Singh Viki is leírt az előző tudósításban, és most én is le fogok: ne rakjátok be a telefont a vízhatlannak tűnő tasakba, amit a bejáratnál kaptok! Bepárásodik, elázik, meghal. Én is ezen az áron születtem újjá.

Neményi Márton