2006. augusztus 7.

FÉLSZIGET – Erdélyben

Azt minden zenész és nem-zenész, sőt az egész ország nagyon jól tudja, hogy nemsokára beindul nálunk az őrületes „Sziget-szezon”. De azt vajon tudtátok-e, hogy több mint három éve aktívan pörög a mi szigetünk kistestvére a Félsziget Marosvásárhelyen.
A július 30-án befejeződött egyhetes mulatságon több mymusic zenekarral egyetemben nekünk is szerencsénk volt játszani. Igaz, nem maradtunk sokáig, de az élmény nagyon izgalmas és felejthetetlen volt, és ezt szeretném most megosztani Veletek.

Majd kiugrottunk a bőrünkből, úgy örültünk, mikor végre megkaptuk a hírt, hogy mehetünk a Félsziget Maros színpadára játszani. Elsősorban azért, mert régóta dédelgetett álmunk volt az, hogy egyszer eljutunk Erdélybe, és az ottani magyar-ajkú közönségnek játszhatunk. És azért is, mert reményeink szerint tomboló tömeg vár majd ránk a nagyszínpad előtt… és természetesen azért is, mert egy olyan nagylétszámú és mókás zenekarral, mint a miénk előreláthatóan csupa kalandnak ígérkezett az utazás. Örömünket csak sokkal később sötétítette be egy jelentéktelen kis felleg, mégpedig az, hogy a szervezők csak egy éjszakára finanszírozták a szállásunkat, és ránk várt a feladat, hogy az első esténket fedél alá helyezzük. Ebben segített bennünket, egy olyan szellemiség, ami hazánk határon inneni részéből már el-elkopni látszik; mégpedig az önzetlen segítő szándék bizalommal fűszerezve, pikánsan. Mikor hírül adtam problémánkat többek között Keresztes Nándi, azaz Nándy, - a Csíkszentimrei Ifjúsági és Közművelődési Egyesület alelnöke, az Ifjúsági Szakbizottság elnöke, és a Csíkszentimrei Ifjúsági Fúvószenekar alapító tagja - és az általa megismert sok jószándékú ember elárasztott bennünket különböző kedves megoldási lehetőségekkel. Íme egy példa: „Elalhattok nálunk, habár nekünk csak egy szobánk van, abban pedig két ágy, de mi szívesen összehúzzuk magunkat, és valaki elférhet a másik ágyon” és hasonlók. Az utolsó pillanatban jelentkezett Ilona, egy bátor 27 éves lány, aki felajánlotta nekünk kis garzonját a Félsziget közelében.

Béreltünk egy nagy sárga mikrobuszt, és azzal indultunk neki a világnak. Egy órába telt, mire mind a nyolcunkat felcsíptük a főváros 8 egymástól legtávolabbi pontjáról. Az úton „okos zenéket” hallgattunk és vicces-butaságokról beszéltünk. Például arról, hogy mennyien eszik majd a jazz-pop-funky slágereinket a félszigeten, ahol előreláthatóan mindenhol rock, alter és punk lesz. Meg arról, hogy a fiúk (persze csak azok, akiknek nincsen barátnőjük) hogyan fogják meghódítani a székely lyányokat vagány pesti charme-jukkal. Meg arról, hogy szegény Ilona, vajon hogy fogad majd bennünket az éjszaka közepén, de még valószínűbb, hogy hajnal hasadtával, midőn teljesen felpörögtünk, és ezt csillapítani másra sem vágyunk jobban, mint jó házipálinkára.

Utunk meglepően zökkenőmentes volt, a határon vámpapírra felírogattunk minden hangszert, nehogy baj legyen visszafelé. A fiúk felváltva vezettek, többszöri kérlelés után sem engedték át nekem a volánt, pedig jó lett volna végre egy kicsit gyakorolni…
A legnagyobb okosságok és legmélyebb lelkizések mindig akkor jöttek, amikor megálltunk étkezni egyet. Ilyenkor legördültek a pohár sörök és körbejárt valakinek a cigarettásdoboza is.
Jól sejtettük, valóban csak hajnalban értünk Marosvásárhelyre, és izgatottan vártuk titokzatos jótevőnket; Ilonát. Ilona nagyon kedves volt, nem ijedt meg látványunktól, mindannyiunkat beengedett kis garzonjába, kaptunk kulcsot, házibort, és házipálinkát is. Miután kifújtuk magunkat, és koccintottunk egyet szerencsés megérkezésünkre, elindultunk felfedezni a környéket. A Félszigetre nem mentünk be – már nem is voltak sokan, csak a környékén csellengett egy-két halálmadárnak öltözött sápadt anorexiás párocska egymásba gabalyodva, vagy magányosan lézengő fiatalember. Viszont találtunk egy remek ivót, ahol a fiúk letelepedtek, mi ketten lányok pedig továbbálltunk meglesni mindazt, amit e környék adhatott… És találtunk bizony egy nagyon izgalmas dolgot, mégpedig egy szabad-strandot medencékkel, ahol hajnalban is nagy volt a mulatozás. A környék éber társadalma vidáman ugrált a vízbe, vagy már benne úszkált, és isten tudja mit műveltek ott a nagy sötétben. Bevallom, naiv ábrándnak tűnt először az a gondolat, hogy esetleg mi is bemászunk ide - nem bízván a zenekar spontaneitásában - de lám, nagyot néztem, amikor a fiúk alsónadrágban kurjongatva egyenként tűntek el a csábító fekete lében. Én is rohantam utánuk (csipke alsóneműben), és az est fénypontja ezzel meg is volt. A kellemes langyos estében a víztől kijózanodva, pozitívan tekintettünk a másnapi koncert elé. Ilona otthonában szépen berendezkedve, miután a kisebb kuncogások is elhallgattak, álomba merültünk: fiúk a földön rendben, kezek a paplan fölött, mi lányok pedig dívásan a díványon egymást ölelve.





Másnap egészen fitten ébredtünk, és hamar megszületett a terv: irány a Félsziget, átvenni a belépőket meg a színpadi passzt, utána kávé (de lehet, hogy fordítva), aztán átszállásoljuk magunkat a hotelba, átöltözünk színpadi cumóba és kezdődjék a koncert. A gyakorlat ehhez hasonlóan alakult. Mindenki befalt egy taco-maco-t (valami helyi specialitás volt, ami olyan, mint a taco, csak mako) reggelire ott a színen. A Félsziget kisebb volt, mint a mi Szigetünk, és kevésbé színes, de szinte minden fontos kelléket megtaláltunk benne. Gyroszos, pálinkaház, lelkisátor, nagyszínpad, kora reggel furcsán imbolygó elveszett lelkek; fényre csúnyuló lányok és fiúk, külföldiek, csocsóasztal, nagy por, a mozgóvécék és frissen sült húsok pazar illatkeveréke, feketébe bújt alternatív vonal, a copfos rocker irányzat, az zeneileg elkötelezetlen kíváncsi réteg stb. A Félsziget főleg a koncertekről szólt. Nem találtunk annyi játékot, és egyéb „figyelemelterelő” sátrat, vagy programot, mint amennyi a budapesti Szigeten van. Az emberek az egyik koncertről a másikra özönlöttek, főleg a nagy produkciók után, hatalmas tumultus keletkezett az utcákon.





A mi koncertünk félhat körül kezdődött. A színpadi technika nagyon profi volt, jólesően segítőkész stábbal, a közönségünk pedig izgalmasan összetett. A leglelkesebbek a punk lányok voltak. Úgy táncoltak a funky ritmusokra, mintha mindig erre buliztak volna. Aztán jöttek a rokkerek, akik jó rokkerek lévén a színpad előtti korlátnak támaszkodva álltak és néztek minket csodálkozva, de elismeréssel. A hippy lányok egy darabig a fűben ültek, majd hirtelen meggondolásból szökellni kezdtek, meg sem álltak a koncert végéig. És, bizony, volt amatőr akrobatamutatványos közönségünk is. Jól éreztük magunkat, és koncert után még interjút is kértek tőlünk, ráadásul sikerült egy pár lelkes rajongót is begyűjtenünk. Hajnalban megnéztük a The Doors emlékzenekar koncertjét, ahol a Fluggal is összefutottunk. Az italt szinte ingyen ingyen mérték. Kétségtelenül minél többet fizettünk, annál több lejünk maradt. Elég hamar beletanultunk ebbe a kétfajta lejrendszerbe, még ittas állapotban is ki tudtuk számolni: ha az ötlejes sörért tíz lejjel fizetünk, akkor, szerencsés esetben ötvenezer lejt kapunk vissza.

Másnap két óra alvás után elég nehéz volt az ébredés, de korán kellett indulnunk, hogy ne túl későn érjünk vissza Budapestre. Útközben azért még megálltunk egy kis faluban faragott szobrokat, edényeket, fura, pajzán kis fajátékokat, sakk készleteket nézegetni vagy vásárolni az otthoniak számára. A buszban, félálomban megbeszéltük, hogy imádjuk Erdélyt, és ide még visszajövünk egyszer. Igazi rock and roll időutazás volt számomra a naplementében hazakóborló tehenek között elhajtani zenekari busszal, szalmásszekereket előzni hatvannal az idönként ijesztő utakon, büszke és barátságos emberekkel találkozni akikkel a nap bármelyik szakában koccinthattunk kitűnő házipálinkával, és persze hajnalok hajnalán strandolni, ahol a fiúkkal együtt stíröltük a tangás lányokat.





Tulajdonképpen azért írtam le mindezt, hogy meghozzam a kedveteket a FÉLSZIGETHEZ. Jövőre is lehet jelentkezni zenekaroknak, úgyhogy NE HAGYJÁTOK KI!!!


információ: (www.felsziget.ro)