2008. január 25. | Neményi Márton
Mi jut eszedbe, ha azt mondom, punk? Bármi legyen is az, biztosan megtörtént 24-én éjjel az A38-on – hála két nulladik generációs, 76-os évjáratú brit punkbandának, a Vibrators-nek és a U.K. Subs-nak. Pedig nem volt szó másról, mint a kötelező anyag átismétléséről, diszkrét pogóval, közönségénekeltetéssel és egyéb tarajos show-elemekkel.
Bár az A38 áldásos tevékenységének hála nem állunk rosszul klasszikuspunk-látogatottságilag (decemberben ugye itt lépett fel a birminghami GBH, részegen tántorgással és sarokba hányással), megkockáztatom, hogy a fiatalok többségéből az alapműveltség is hiányzik. Az U.K. Subs és a tőle elválaszthatatlan Vibrators ugyan már járt nálunk pár éve, jelenlétük mindig hiánypótló, így egyrészt nagyon kíváncsian mentem a hajóra, másrészt el nem tudtam képzelni, mi vár ott rám.
A rakpart szélén sorakozó üres pezsgős- és vodkásüvegek jelzik, hogy jó helyen járok. Bár a jegyárak visszafogottak (3000-3500 forint), ebben a punk közegben elviselhetetlenek, így nem csoda, hogy a bejárattól párszáz méterre megjelennek az egyébként is elmaradhatatlan tarháló galerik. Szerencsére korán van még, a központi idegrendszerek viszonylag épek, így könnyű őket hárítani, és fél tízre már bent is vagyok, ami nem biztos, hogy jó, hiszen nagyon korán van. Ehhez képest a Nagyapunk (a név ellenére az este messze legfiatalabb zenekara) már javában játszik, visszafogott punkrockos lendülettel, itt-ott hardcore-os felhangokkal. -...Ééés már rókázok is! – ordítja éppen az énekes, de a közönség inkább még vár az ilyesmivel. Bár harapni lehet a borgőzt, különösebb mozgás még nincs, látszik, hogy mindenki tartalékolja az erejét a ráncos angolok számára. Az esemény súlyát az erős médiajelenlét (kamera-daru, profi fotósok, Ganxta Zolee és a fél Kartell) jelzi. A jelenlévők nagyon vegyesek és többnyire elég visszafogottak, a vadabb öltözetű és szőrzetű arcok ellenére is nehezen mérhető az egy négyzetméterre jutó tarajok aránya. Vannak biciklisfutár-képű rasztások, harmincas középosztálybeli lúzerek, idősebb, valaha-volt punkok (az egykori hedonizmust már csak a szikkadt arcok és a gyanúsan csillogó szemek mutatják), de legalább a felük tizenéves. Van még remény.
A punkban – egyebek mellett – az a jó, hogy nem kell sokat szarakodni a beállással. Alig telik el egy nagyfröccsnyi idő a Nagyapunk után, a Vibrators szigorú, de vidám négynegyedeire eszmélünk. Közelről ugyan látszik, hogy bizony már hatvan körüliek, ezt az arcvonásokon Ian „Knox” Carnochan énekes ősz haján kívül semmi sem árulja el. A vadállati mozgást ugyan el kell felejtenünk (ez alól kivétel „Eddie”, a dobos, természetesen), de ha becsukom a szemem, vagy elég távolról nézem őket, akkor bizony egy ereje teljében lévő fiatal együttest hallok. Semmi szünet, semmi üresjárat, csak két-három perces bólogatós-ugrálós dalok, félúton a régivágású garázsrock és a punk között, iskolateremtő gitárriffekkel (bár a punktörténelem egyik legjobban induló számát, a Sweet Sweet Heartot sajnos nem hallottam). Ez megtörik a koncert dramaturgiai csúcspontján, a sötét és baljós Troops of Tomorrow militáns ütemei alatt, amely még az aktuálpolitikai jelentőséget sem nélkülözi. Később középtempós best-of szekció következik, itt elhangzik a Baby baby című dal is, az egyetlen slágerük, amely a szubkultúrán kívül is ismert lett. Erre végre megszólal a közönség is, amely egyébként végig hálás, de valahogy nem túl lelkes. A dobos (merthogy ő hergelte a tömeget az énekes helyett) például egy ponton a következő párbeszédet abszolválta velük (a morajlást intuitíve szavakra lefordítva):
- Hé, Budapest, tudsz énekelni?!
- Hát… ja, gondolom.
- Nem hallom! Budapest, tudsz énekelni?!
- Hát jó, akkor tudok.
Egyébként hibátlan volt a koncert, csak úgy áradt a pozitív energia a pogózó kisebbség és a dülöngélő vagy egy helyben álló szemlélődők felé. A végén ráadás, vissza sem tapsoltatták magukat, csak elkezdték, utolsó számként egy Ramones-himnusszal (Sheena is a punk rocker). Erre végre megmozdul a közönség is, és hullámozni kezd a hajó padlója. Aztán gyorsan lelép a zenekar, bizonytalanul tántorgó tiniket és bódultan vigyorgó felnőtteket hagyva maga után. Ők aztán valahogy megtalálják a körülbelüli irányt a bárpult felé, és elmennek még többet inni, hogy aztán újult erővel térjenek vissza. Mire – szintén nagyon gyorsan – beáll a következő együttes, azonnal újra kialakul a klasszikus punkközönség-felállás, elől a monitorokba kapaszkodó keményvonalas rajongókkal, mögöttük a pogózó arénával, oldalt és hátul pedig a kultúráltan szórakozó csendes többséggel.
Az eddigiekből is kiderülhetett, hogy nekem a két angol együttes közül – szemben a klasszikus punk kánon értékrendjével – inkább a Vibrators a szívügyem. A UK Subs (eredeti nevük: Subversives, azaz Felforgatók) dühösebb és negatívabb, amely érzések nyilván a punk alapélményei, nálam valahogy mégsem működik annyira (ha minden szar, miért ne éreznénk legalább jól magunkat benne – ahogy a Vibrátorok is teszik?). Félreértés ne essék, az este utolsó koncertje ezzel együtt is nagyon jó volt. Általános érvényű szabály például, hogy a dobos mozgáskultúrája alapján teljes bizonyossággal megállapítható, hogy egy öregedő punkegyüttes életben van-e még. Nos a Subs határozottan életben van. Pete Davis embriópózban üti a hol metálos, hol punkos, hol rockos ütemeket, a fodrász végzettségű Charlie Harper énekes pedig széttárt karral, mérgesen osztja az észt. („Jól érzitek magatokat? Igen? Hát ezen akkor mindjárt változtatunk!” – és lőn.) Itt is megvan a csúcspont (a szintén háborús témájú és szintén újra aktuális Warhead), énekeltetik a közönséget, felengedik a rajongókat a színpadra, néha dzsemmelnek, sőt még egy szájharmonika is előkerül (Az együttes tagjai ugyanis tudnak zenélni, amivel nem egy fundamentalista punk gyanakvását váltották ki). Mégsem tudok szabadulni az érzéstől, hogy a színpadon alapvetően iparosmunka folyik. Bármilyen összeszokottan és lendületesen is játszanak, nincs meg az a fesztelenség és önfeledtség, amely a Vibratorsban megvolt. Ja, egyébként kiderül, hogy a csapzott, baseballsapkás Knox milyen jó arc, ugyanis a Subs koncertje közben lejön haverkodni a közönséggel és hagyja magát meghívni a pultnál.
Szóval amellett, hogy egy baromi szórakoztató este volt, még valamiféle egyetemes tanulsággal is szolgált ez a pár koncert. Kaptunk valamiféle tippet ugyanis az örök kérdésre: akkor most a punk halott? Nos nem, határozottan nem, még ha itt-ott oszladozik is.
Neményi Márton
Csak regisztrált és belépett felhasználóink szólhatnak hozzá. Kattints ide a belépéshez! Regisztráció itt.
Hozzászólások |
---|
marci | 2008. jan.. 31. 02:57 | 2 |
ú, igazad van, köszi. elég leharcolt feje van mondjuk és hátulról néztem, megesküdtem volna, hogy az eredeti dobost látom. amúgy nyugodtan zavarba lehet hozni. | ||
md | 2008. jan.. 30. 21:12 | 1 |
Nem is tudom, hogyan mondjam, hogy ne hozzam tulsagosan zavarba a cikk irojat, de a UK Subsban egy 23 eves srac dobol. Ennek fenyeben az altalanos ervenyu szabalyt maris ujra lehet gondolni. | ||