2017. június 28. | Stewie

Ami nem változik, és ami igen: a Voltra való visszatérés

Sajnos a tavalyi évben kihagytam a Voltot, idén viszont egy nap elejéig újra átérezhettem a soproni fesztivál élményét. Bár egy év nem tűnik soknak, mégis más világ fogadott, amikor beléptem a kapun.

A fesztivál képe hasonló volt azért, mint emlékeimben, de a sok apróság valahogy szembejött: máshogy rendezett színpadok, hipermarket a fesztiválon. Sok-sok apróság, ami miatt kicsit idegenként is érezhettem volna magam azon a fesztiválon, amin anno fesztiválozóvá értem.

A feltételes mód viszont marad, mivel valami mégis a régi maradt: a hangulat. Ezt nem lehet összetéveszteni egyetlen más fesztivállal sem: kellően nagy a randomságokhoz, mégis családias. Az első tíz percben nem azon gondolkodtam, hogy mi hova került, mi volt logikus változtatás. Csak arra gondoltam, hogy miért is nem egész hétre jöttem, és hogy ha lemegyek a városba, tudok még sátrat venni.

Lehetne mesélni a koncertekről, sőt más cikkben fogok is, de érdemes pár szót mondani arról is, hogy nem a koncertek a legnagyobb húzóereje a Volt-nak, hanem az, hogy az atmoszféra másodpercek alatt bevonz, és nem is engedd el.

Mondom ezt úgy, hogy a legjobb koncertem a napról nem a Soerii vagy a Brains, de még nem is a Linkin Park volt, hanem egy random spanyol jazz tribute banda, ami nem is színpadon lépett fel, hanem az egyik sörös bódé előtt adta elő swingben a Killin in the Namet. De talán pont ez a randomitás volt, ami miatt jó volt. És ez az egész fesztiválra igaz.