2010. július 15. | Fedor Nóra

Áll még az a zászló – Ákos az EFOTT-on

Ákos és zenekara – ahogyan a művészúr is emlegeti – ismét bebizonyította, hogy rokker, hogy fáradhatatlan, és persze, hogy örök lankadatlan. Az EFOTT első napján bőven kaphattunk a 40-es tesztoszteronokból.

Na persze tisztelet a kivételnek, nem mindenki tapossa ott még a középutat, viszont van mit tanulnia az öregedés jeleit még nyomokban sem mutató zenésztársaktól. Ákos 42 évesen is csak a haja alapján különböztethető meg Bonanza Banzáj korabeli önmagától, arról nem is beszélve, hogy SP-ket megszégyenítő módon prezentálja az ereje teljében lévő vadkant a színpadon. Tegnap a szokottnál látványosabban jelentkeztek rajta a tesztoszteron-mérgezés jelei, és a már jól ismert számok is mintha más értelmet kezdtek volna nyerni – a női közönség legnagyobb örömére.

Volt már szerencsém ehhez a produkcióhoz néhány héttel ezelőtt Miskolcon, és legnagyobb bánatomra még a poénok is ugyanazok voltak, semmi spontaneitás, csak tudatos beépítés. Az előadás(uk) ettől függetlenül hibátlan, hiteles és a legkevésbé sem önismétlő. Ákos az a zenész Magyarországon, aki képes kettő darab új számra (Szindbád dala, Erő és alázat) is felépíteni egy egész turnét. Gondosan ügyel a szénné-játszott dalok átdolgozására és okos megválogatására. Néhányat azért egészen nyugodtan elhagyhattunk volna - „a dal, ami nélkül vagy van, vagy nincs de koncert” szlogen valószínűleg a vénáimig égett –, de ez már csak afféle szőrszálhasogatás.

Az egyetlen, ami nem tetszett ezen a bulin, az a közönség volt. Félrészeg, 18-20 éves, „még soha nem voltam Ákos koncerten, de baromi nagy rajongó vagyok” típusú egyének hömpölygő, néha pogózó tömege - szabályszerűen felállt a hajam. Azon gondolkoztam, hogy én vajon vagyok már öreg ehhez, vagy Ákos tolt túl régen rokker-koncerteket. Hosszas ön- és koncertelemzés után végül az utóbbi mellett döntöttem.

Fedor Nóra