2008. október 21. | Sári Júlia
Halmozott és sokszínű jazz-élvezetben lehetett részünk október 15-én, szerdán a Gödör Klubban, ahol is a magyar jazz-szcéna két legeredetibb figurája járt egymás után a kedvünkbe. Először Dresch Mihály adott andalító koncertet egy ritkán hallható formációban, David Yengibarian örmény tangóharmonikással duóban, majd a Grencsó Bio Kollektíva érzékeket felkorbácsoló avantgárd muzsikálása következett.
Amikor beköszönnek az őszi hónapok, vénasszonyok nyara, kora délutáni aranyló napsütés ide vagy oda, bizony, esténként már túl hűvös a levegő ahhoz, hogy a Gödör lépcsőfokain habzsoljuk az élvezeteket, ahogy tettük azt rengetegen egész nyáron át. Ilyenkor az egyetlen, amivel mégiscsak az Erzsébet tér bugyraiba lehet csábítani a pesti fiatalokat, a különleges zenei csemegék széles választéka, amelyben a Gödör egész évben bővelkedik – sőt, ilyenkor igazán, hiszen nyáron, amikor feltétlenül színültig teli van a tér, nincs szükség megfizetni a közönség-vonzó zenekarokat. Valamit valamiért tehát, vagyis mámoros nyáresteket remek zenei élményekért.
Nos hát egy ilyen hűvös őszi estére érkeztünk szerdán, hogy legalább a muzsika melengessen minket belülről. Kezdés képpen Dresch Mihályt hallhattuk, aki ezúttal nem zenekarával, hanem a tangóharmonikán játszó Yengibariannal lépett fel. Dresch, aki – személyes észrevétel következik – mostanában némileg elhagyta azt a súlyos, borús és mindig roppant kétségekkel teli hangzást, amely eddig jellemezte őt, és amelyben csak olykor csillant meg valami finomabb és vigasztalóbb érzelem, mintha manapság derűlátóbb kedvében lenne, sőt, olykor egyenesen romantikus melódiákat csalt ki abból a legalább tízféle fa- és rézfúvós hangszerből – a szaxofontól a furulyáig –, amelyet egymás után megszólaltatott a koncert során. Ebben a hangulatában különös párost alkotott Yengibariannal, akinek már a megjelenése is nélkülöz mindenféle kedvességet és könnyedséget, s mintha csak Thomas Mann ördöggel szövetkező Adrian Leverkühnje jelenne meg a személyében, a géniusz fenséges nyughatatlanságával a tekintetében. Mindenesetre ez pusztán a látványra vonatkozik, zeneileg ugyanis gyönyörűen hangolódtak egymásra, és mi egy órán át lehettünk fültanúi andalító, tetőfokoktól, nagy hevületektől és tátongó mélységektől mentes, ám annál szívhez szólóbb játékuknak. A koncertnek talán az egyetlen hibája a helyszín volt, hiszen az efféle muzsika meghittebb és barátságosabb légkört kívánt volna meg. De sebaj, így is emlékezetes volt!
Ezután merőben más irányt vett az este, amikor is Grencsó István zenekara, vagyis Hock Ernő nagybőgős, Hans van Vliet pozanos és G. Szabó Hunor dobos lépett a színpadra, és az iménti lágy dallamokhoz szokott fülünket a csapongó, szárnyaló fantázia ihlette improvizációs zene csapta meg. És éppen ez az ellentét, amely enyhén sokkolóan hatott, tette még élvezetesebbé, áthatóbbá és izgatóbbá az élményt. A sokszor nehezen követhető és csak a legvájtfülűebbeknek föltáruló, ám mindenféleképpen lehengerlő erejű szólamokat olykor slágergyanúsabb, könnyedebb témák követték, amelyeknek egyszerűbb szerkezete az avantgárd jazz terén kevésbé avatottak számára is megkönnyítette a zene élvezetét. Nem is csoda, hogy minden szóló után a közönség önfeledt tapsolásban és ujjongásban tört ki, hiszen a zenekar tagjai egymaguk is képesek voltak vinni tovább, vinni magukkal a hallgatóságot. És miután a sokadik ráadással végül beérte a közönség, még a tóparton is el lehetett révedezni kicsit, két – talán éppen egymást kiegészítő – friss zenei élménnyel eltelve, az utolsó enyhébb őszi éjszakák egyikén.
Sári Júlia