2008. augusztus 21. | Sári Júlia

Révfülöpi révület – egy utazás története

Mi kell egy pompás balatoni hétvégéhez, ha a klasszikus strandon punnyadós, vízibiciklizős, hekkfalós, vurstlis alternatíva nem a legvonzóbb számunkra? Mindenekelőtt egy nagyon kedves zenész ismerős, aki egy nem mindennapi kulturális programra invitál, egy útitárs, aki minden mókában benne van, és legalább egy liter földieper pálinka, hogy mindebből garantáltan alig emlékezzünk bármire. A Révfülöpi Jazzhétvég kitűnő alkalmat kínált a deviáns balatoni nyaralásra, méghozzá a magyar jazz-szcéna legizgalmasabb avantgárd figurái közreműködésével. Az márpedig köztudott, hogy bizonyos zenei irányzatok befogadását jótékony, mondhatni kötelező stimulálószerek nagymértékben elősegítik. Pálinkagőzös emlékfoszlányokból összerakott útibeszámoló következik.

Kicsit mint a mesében, el is mentünk Révfülöpre és nem is. Elmentünk, hiszen több szemtanú elmondása szerint is teljes fizikai valónkban jelen voltunk az eseményen, de nem is, hiszen a másnap reggeli eszmélés után, eleinte csak a jó hangulat emlékeit voltunk képesek magunk elé idézni. Lassan azonban földerengtek a konkrét képek és a hangok.

A történet gyökerei egy másik utazásig nyúlnak vissza, amely egy szerencsés véletlen nyomán a Tordasi Fösztivál őrületes táncmulatságába torkollott. Ott esett meg, hogy a helyi futballpálya legtávolabbi sarkából fölcsendülő, megfontoltan komótos, mégis fölkavaró brácsa- és gitárhangok egyszer csak szinte parancsolóan megragadták a figyelmemet. Mint kiderült, a zene egy roppant látványos, ámde a zenéhez képest gyengécske tűzzsonglőr show, a Lángvirágok egyesület műsorának kíséretéül szolgált. Nem is csoda, hogy nem létezett az a lobogó fáklyákkal a kezében triplaszaltózó artista, aki el tudta volna vonni a figyelmemet a hallás élményétől. Több sem kellett, a műsor után az első dolgom volt, hogy elcsípjem a zenészek egyikét, s tüstént kifaggassam kilétükről, zenéjükről és legfőképp arról, hol hallhatom őket legk
özelebb.

Makkai Dánielről van szó, aki huszonhárom éves francia-kulturális antropológia szakos bölcsészhallgató létére a magyar avantgárd jazzélet egyre komolyabb, lelkes részvevője, s évek óta olyan jeles zenészekkel játszik együtt, mint Grencsó István, Eichinger Tibor, Vázsonyi János vagy Váczi Dániel. A számtalan formációban, gitáron és nagybőgőn játszó Makkai Dani, a kölcsönös rokonszenv alapján, hamar meg is hívott a balatoni nyár talán legizgalmasabb eseményére, a háromnapos Révfülöpi Jazzhétvégre, ahol a tehetségesebbnél tehetségesebb fiatalokon kívül olyan nagymesterek is fölléptek, mint Grencsó és az ő Bio Kollektívája vagy Eichinger a quartetjével.

Így történt, hogy izgalommal teli várakozás után, augusztus 17-én, a Jazzhétvég harmadik, legérdekesebbnek ígérkező napján autóba ültünk, és szelek szárnyán haladtunk az északi part festői tája felé. Az aznapi program ismeretében kellően föl voltunk készülve: már időben előkerült az a bizonyos földieper pálinka, amelyet – istenemre! – mindössze a freejazz minél könnyebb befogadása érdekében vettünk magunkhoz! A mindenféle zenei irányzatból érkező zenészeket magába foglaló, szabadzenei törekvések jellemezte Lalidaár együttes, illetve a hasonlóan szabad szárnyalású Grencsó Bio Kollektív ugyanis minden lelkiismeretes zenekritikustól megkívánja, hogy legnyíltabb szellemi állapotában igyekezzen befogadni az előadásukat. Hát ezért, és csak ezért!

Sztráda, komp, országút, badacsonyi kitérő, szőlőlopás, száguldás, Saab szerelem.

És végül elérkezett a várva várt koncert a révfülöpi móló melletti Fülöp kertben, karnyújtásnyira a magyar tengertől. Hogy az esemény mennyire tarthatott számot a helyiek, illetve a pancsikolni érkező turisták érdeklődésére, jól jelzi vendéglátónk, a helyi turizmusból élő Csabi őszinte csodálkozása, mikor is megosztottuk vele utazásunk célját. És valóban nem kellett csalódnunk, a romantikus hangulatú Fülöp kert fapadjain csak elszórtan üldögéltek a vájt fülű jazzrajongók. De mit sem vett ez el abból az élményből, amelyet Makkai Dani és zenésztársai, László Lilla    szaxofonos, Porteleki Áron brácsás és Dani édesapja, Makkai László dobos nyújtott az arra fogékony keveseknek.

Már önmagában a „zenekar” – és az idézőjel jelentéséről később még szó esik – fölállása rendkívül fölcsigázó, hiszen a bölcsészhallgató autodidakta Dani, aki gyermekkora óta szabadzenei vizeken evez, a népzenész Áron, aki szombat hajnalig még egy lakodalomban húzta a talp alá valót, és a Kampec Doloresből ismert Lilla, aki éveken át szimfonikus zenekarban játszott oboán, majd egy hirtelen indíttatásból freejazz szaxofonistává avatta magát, oly sok tekintetben eltérő zenei gondolatokat képviselnek. Az ebből adódó – távolról sem negatív – feszültség nem is könnyíti meg a saját motívumokból kibontott szabad improvizációk megértését a közönség számára, az eredmény azonban annál izgalmasabb. Nem kárhoztatom hát a hallgatóság azon felét, amelyik riadtan menekült vissza a diszkó-slágereket játszó wurlitzerekhez a sarki kocsmába, hisz' nem lehetett mindenki kellő mennyiségű tudattágító pálinka hatása alatt. És magamat sem kárhoztatom, amiért e két földi élvezet – a mámorító ital és zene – hatására, ébrenlét és álom, valós tapasztalat és földöntúli élmény határai összemosódtak.

Mert hiába vésztek homályba az este egyes konkrét mozzanatai, bizonyos zenei és nem utolsó sorban alapvető emberi élmények nem tűnnek el nyom nélkül az emlékezetben. Láttuk, ahogy a szimfonikus zenekari múltjával konokul szakító Lilla elszántan és rátermetten, mégis – egyelőre – némileg bátortalanul, az új utakat kereső művész kétségeivel fújja szaxofonját, ahogy Áron és Dani, akik e formációban mindaddig csupán kétszer próbáltak együtt, a közös játék örömével lendülnek túl minden ebből adódó nehézségen, s ahogy Makkai László dobjátéka a ritmusszekció minden szerénységével, mondhatni apai gondoskodással kíséri fia szólamait. És hallottuk, ahogy ezen viszonyok között, az együtt és külön zenélés különböző formációit próbálgatva, nagyon őszinte és mesterkéletlen, kísérlet jellegű összhangzatok születnek. És bár a külön zenélés olykor véletlenül túl jól is sikerült, általában az egész esti muzsikálást az jellemezte, hogy pillanat szülte zenei gondolatokat cserélgetnek egymás között, s mindezt megosztják velünk. És ez jó volt mindenkinek!

Ájulás, eszmélés, visszaút.

Másnap még többet megtudtam a zenei koncepcióról Danitól, a Bambi teraszán üldögélve. Vagyis, hogy miért is indokolt idézőjelben használni a zenekar fogalmát az ő esetükben. Elképzelése szerint ugyanis az együtt muzsikálás lényege az élménycsere, a gondolatáramlás, az egymás ötleteinek továbbgondolása, a lehető legtöbb benyomás eggyé formálása, ami meghatározott zenekari keretek között nem bontakozhat ki kellőképpen. „Minél változatosabb impressziók érnek minél több embertől, és minél több mindenkinek tudom én is átadni azt, ami belőlem jön, annál izgalmasabb dolgok kerekednek ki a közös munkából. Éppen ezért nem szeretnék úgy tekinteni magunkra, mint egy zenekarra, hanem inkább mint egy körre, amelybe mindenki belefér, állandóan változik, s új és új kapcsolódásoknak ad teret” – meséli lelkesen Dani, én pedig csak helyeselni tudok, bízván benne, hogy az eredménynek magam is még sokszor részese lehetek.

Sári Júlia