2008. július 25. | déka

Földön kívüli hangerő! Majdnem szét is esett a ház!

Mars Volta - 2008. 07. 23. Arena Wien | A bécsi Arénában szerdán este összegyűlt az összes mesebeli lény, akiket már lassan mind elfelejtünk; a zseniális karmester-gitárhős, a félelmetes, meg nem érthető énekes, további csodás fél-lények (basszer, billentyű, stb.) és a központi elem, a funk/metál-gólem dobgép, aki eo ipso nem e földi szabályok szerint él.

Többekhez hasonlóan, négy évet vártam erre a koncertre, pontosan azóta, mióta először hallottam – egy előadásról lógva, netezés közben – a Mars Volta zenéjét. Akkor annyira elragadott (ha jól emlékszem, épp a Roulette Dares c. felvétel), hogy egészen két évig nem ismertem el semmilyen más muzsika létjogosultságát (talán a Led Zeppelint kivéve), abszolút Volta-rajongó lettem.

Miután minden rajongás megkopik egyszer (és nálam ez a folyamat a Bedlam in Goliath-tal el is indult), félve indultam ki Bécsbe, hátha nem tetszik majd az, amit hallok, és rossz emlékekkel zárom le végleg a Mars Volta-korszakomat. Szerencsére nem így történt, új korszak nyílt, és örömmel tapasztaltam, hogy Omar, Ced és hűséges barátaik még most is minőségi zúzást produkálnak a pódiumon, pontosabban szólva, nem emberi, amit művelnek.

A koncerten meglepően sok magyarral találkozhattunk, az osztrákokon kívül olaszok, az angolt nagyon rosszul beszélő ismeretlen nemzetiségű egyének, és sunyi, spanyol ajkú leánykák is feltűntek, akik az énekes nevét „kedrik”-nek ejtették (talán épp Puerto Rico-ból érkeztek? – legalább is ezt kiabálták…).

Csak fél órás késéssel indult a show, a kissé kommersz ősriffes – TBiG sláger – Goliath-tal, a közönség az első percektől konszolidált pogoba, illetve vad fényképezésbe kezdett. Gott sei Dank, a 2006-os szigetes FF-koncertbéli halálfélelmem nem jelentkezett, nem próbáltak meg sem agyonrúgni, sem a majrévashoz lapítani és még a nadrágom/cipőm is rajtam maradt. Néha egy-egy, levegőben szálló sörpermet-löket, és a masszív fű-szag volt az egyetlen figyelmeztető jel, hogy kegyetlen buli készülődik.

Hihetetlen, de igaz, hogy a vándorcirkusz az előadást az első pillanattól az utolsó viharos karlendítésekig maximális hőfokon prezentálta, Cedric már az első számban elnyomott minden poént, amit tőle megszokhattunk; ugrálás, fura arcok előállítása, a legendás csípőkörzés, a félig kézen állásba pattanás majd vissza, és még a mikrofonállványt is széttörte (ebből a roadok okosan jó néhányat előre odakészítettek a színpad szélére).

Omart sem kellett félteni; fejrázás, kriksz-kraksz lábmozgás, Gibsonja pedig eszetlenül szólt, főleg a tüdőrengető dobsounddal együtt! Apropo hangosítás; az egész cucc fejletépős hatást produkált (leszámítva talán Cedricet, aki nem szólt valami erőteljesen, mert valószínűleg beteg volt, erre utal az a rengeteg forró tea is, amit a koncert folyamán elfogyasztott). Magyarországon sajnos nem valószínű, hogy így meg tudnák oldani a hangosítást, feltehetően ezért sem – és a csekély rajongói bázis miatt sem – jönnek kis hazánkba zúzni a tisztelt urak.

Hozzá kell tenni; amellett, hogy Juan Alderete de la Pena basszista élőben sokkal feltűnőbb és szimpatikusabb jelenség, mint a videókon, és hogy a zenei agy mégis a néha csak karmesterként mutogató Omar, az egész koncert alfája és omegája az a Thomas Pridgen volt, aki a néhány éve kidobott Jon Theodor által hagyott hatalmas űrt egy játszi kézmozdulattal töltötte be.

Két Frances The Mute-os számon kívül (Cygnus Vismund Cygnus, The Widow), szinte csak az Amputechture-ről, és TBiG-ról nyomták a dalokat. Nem kis hangerővel, és nem kicsit szétjammelve, bár Ced énekteljesítményét – melyen az is rontott, hogy kissé erőtlenül szólt a cucca – nem emelném a top ötös listámba; ettől sokkal jobb dolgokat szokott letenni az asztalra – viszont kárpótolt, hogy betegsége ellenére egész este búgó csigaként küldte az ipart (így is elmaradt két szám a végéről, elképzelhető, hogy már nem bírta tovább).

Az is érdekes, hogy már két éve is kemény show-ikról voltak ismeretesek pöndörsérós barátaink, mégis, most valahogy még brutálisabban hatott minden mozdulat, minden pengetés, minden szóló – annak ellenére, hogy Milánóban és Münchenben állítólag ettől sokkal zoralabbul működtek. A koncert után a keménymaggal meg is vitattuk, hogy sokkal komplexebb lett a zene, annak ellenére, hogy a lemez mégiscsak „kereskedelmi”-en szól (rövidebb számok, kevesebb koncept-feeling).

És valóban, a merch-pultban árusított 25€-s értékű Volta-pólókon és azon a gesztuson túl, hogy a koncert végén szétdobáltak néhány pengetőt – ebből sikerült is egyet szereznem – semmi szupersztár érzés vagy „növeljük az eladást!” intenció nem jelentkezett.  A viharos levonulást sem szabad allűrként értékelni; egy ilyen előadást így kell lezárni; kvázi a zúzás közepén abbahagyni és berohanni a backstage-be.

Felesleges lenne a számokat külön-külön górcső alá venni. Ez egyrészt megölné az egész koncert lelkét, másrészt egy büdös hangra nem emlékszem az egészből. Rémlik, hogy a fent említetteken túl játszották az Ouroborous-t, a Wax Simulacra-t, de hogy mindezt hogyan, vagy milyen sorrendben, az már ködbe vész. Két órás varázslat működött, flow, amiben nem emlékszünk semmire, és megszűnik az az álló illúzióvilág, melyet kapaszkodónak teremt maga köré az ember.

Kimunkált szólók, furmányos tematikus kitérések, tökéletes összhang és hangzásvilág jellemezte az egész estét, melynek nagyon fontos része volt az a jelenség, hogy Pridgen sokkal szabadabban játszik, mint Theodore. Ha bárkit megkérdezünk arról, hogy szerinte is betépett-e az összes zenész a színpadra lépés előtt, valószínűleg igennel fog felelni. Másként felfoghatatlan lenne, honnan árad ez a rengeteg energia.

Egyébként meggyőződésem, hogy Thomast Omar és Cedric hozta létre valami titkos és sötét alkimista szertartással, csak arra a funkcióra, hogy doboljon a zenekarban. Le merném fogadni, ha letörölnénk azokat a fura jeleneket a lábdobról, Thomas élettelen agyagfiguraként esne össze, majd porrá omlana. Ha nem így lenne, akkor viszont biztos, hogy maga az ördög ül a tamok mögött. Képtelenség, hogy valaki két órán keresztül izomból üsse a bőröket ilyen pontosan, ilyen figyelőn, ilyen hatással.

Bár az is lehet, hogy nem csak a dobos, hanem az egész banda kapcsolatban áll az öreg Luciferrel, mert Ced például az egyik számban igen gyanúsan – kéjes arckifejezéssel – simogatott egy ronda kis fekete, szőrös valamit – feltehetőleg egy plüssmacskát – de hogy miért, az rejtély (vagy legalább is a szuper-művészi koncepció része) marad. Ezek a fiúk már csak ilyenek, ne keressük a hibákat, és ne rökönyödjünk meg a furcsaságokon – csak szeressük őket, mert nyomják a tutit. The Bedlam in Wien.

déka

Setlist...

Goliath 
Viscera Eyes
Wax Simulacra
Ouroborous
Ilyena
Cygnus... Vismund Cygnus
The Widow 
Aberinkula
(Mecca
Drunkship)