2008. június 3. | Neményi Márton

Az érzés megfizethetetlen – Quimby a Szabadság téren - galéria!

Van pár együttes, amelynek hála minden közismert jelenség ellenére érdemes Magyaroszágon zenét hallgatni és koncertre járni; a Quimby pedig biztosan hozzájuk tartozik. Ez a több tizenhét éves történetüket és az ezredforduló-környéki létbizonytalanságot ismerve nem kis dolog. Szombaton viszont egy nagyrétnyi tini és öreg róka huszas rajongó előtt bizonyították, hogy újra a régiek.

Hogy miért muszáj szeretni a Quimby-t, azt mindenki tudja: azért, mert baromi jó dalokat írnak. A kezdeti Nick Cave- és Tom Waits- utánérzésből a kilencvenes évek közepére kiért egy határozottan egyedi, karakteres stílus, kifejező erő, egy kellően bohém (vö. Varga Líviusz), kattant (Kiss Tibor) és széplelkű (Szilárd) gárdával. Azt is megmondom, hogy miért kell tisztelni a Quimby-t: hát azért, mert a magyar felhozatalban talán egyedülállóként pontosan tudták, mikor kell abbahagyni.

Én ortodox quimbysta vagyok, nekem a Majomtangó és főleg a Diligramm a csúcs, bár az Ékszerelmére is nagyon ott volt (gimisként csak azért átjártam a helyi plázába minden nap, hogy meghallgassam), de abba már bele volt kódolva a dekadencia, a lecsúszás jóslata, elég ugye csak az Unom című záró opuszra gondolni a lemezről. Sajnos be is jött, a következő, Káosz Amigos album nem mentett át az együttes nevét az ezredfordulón túlra, langyos dagonyázás, bátortalan és erőtlen – és persze itt-ott tisztességesen megírt – dalokkal. Ezzel ők is tisztában lehettek, ugyanis Kiss Tibor énekes ekkor kapcsolta csökkentett módba az együttest, meg saját magát is a rehabon, de azért senkit sem kellett félteni, ő például festett, költött, a többieknek meg ott volt az ezernyi side projekt. Gerdesits Faszi dobosnak rögtön a másik legjobb magyar együttes, az Üllői Úti Fuck (a harmadik természetesen a Kispál volt, legalábbis tíz évvel ezelőttig), meg a Kutya Vacsorája, amit már a perkás-mindenes dumagép Líviusz csinál, és persze billentyűs Szilárd szólóprodukciója, aki kisfiús arcát meghazudtolva egyszer a szemem láttára törte el az ujját egy szintifutam közben valahol dél-Budán, egy kannásborban fürdő ingyenes bulin.

A sztori folytatását már a tinik is ismerik, a Kilégzéssel hálistennek visszatért a régi-új Quimby, ráadásul az öregedés (bocsánat: felnőttkorba lépés) jelei sem mutatkoztak, hol viszockijosan zaklatott, hol gyors-zúzós dalok voltak a lemezen, amelyek közül gyakorlatilag mindegyik tökéletesen működött koncertslágerként is. Hát ebben a szellemben zajlott a szombati Szabadság téri buli is, a városimázs-javítást megcélzó, frappánsan Belvárosi Fesztiválnak elnevezett koncertsorozaton. Semmi meglepő nem történt tehát, és ezt jó értelemben mondom. A Quimby rajongótábora például jottányit sem zsugorodott, sőt rengeteg tini volt, akik legfeljebb 15 évesek lehettek a Kilégzés megjelentekor, az utánpótlás tehát biztosítottnak tűnik.

A réten reménytelen megúszni a fulladást és lábaink kékre-zöldre rugdosását, de az utcán sem lehet mozdulni, annyian vannak. A pultoknál a kiszolgálás és az egymásrafigyelési morál kifogásolható, a vécék elosztása és állapota szintén, bár a nemhivatalos koedukáltság tulajdonképpen senkit sem zavar, ahogy más sem, én legalábbis nem zavartatom magam, és 1999-et írok, tizenhét vagyok és ingyenes szabadtéri Quimby-koncerten, a pólómon sör, a szájpadlásomon por, az érzés – ahogy a híres hitelkártyareklám mondja – priceless. Hát még úgy, hogy az együttes sem vesztett a lendületből tíz éve (vagyis visszaszerezte azt, ahogy fentebb kifejtettük), pontosan ugyanolyan elánnal nyomják a bestofot, mint anno. Csak maguk a számok változtak, nekem például fáj, hogy már sehol sincs a Bordély Boogie, ami régen kötelező zárótétel volt, de nincs Hol volt, hol nem volt és Taxi sem, kiszorultak a repertoárból, nincs mese. Van viszont Ékszerelmére-idézet rendesen (a kötelező Halleluja és Androidő mellett például a lassú-kántálós Az otthontalanság otthona is), egy kicsi a Káosz Amigosról (Fekete Lamúr és a címadó dal, se több, se kevesebb nem kell), na és persze a Kilégzés az összes koncerten szóba jöhető dallal, bár a Legyen vöröst hiányoltuk, ahogy Csáki Pityu bá életéről sem tudtunk meg semmit, ki tudja, miért. A játszott számok egy részét viszont leheletfinom átdolgozással idomították hozzá – hogy közszolgálati showmanek körében méltán népszerű kifejezéssel éljünk – a modern kor igényeihez.

Bár a kordonnak hála a jellegzetes „almássyteres” kapcsolatnak közönség és együttes közt nyoma sem lehet, Kiss Tibor azért produkálja magát, jézusosat játszik, színpadiasan hadonászik, néha pedig hol hangszerként, hol mikrofon helyett használ egy megafont. Nincsenek viszont hosszú (Líviusznak hála régen néha többperces) kortársköltős felkonfok és átvezető show-elemek sem, sőt szinte összefüggően, szünet nélkül darálják a számokat, néha szinte nehéz elkapni a határt két dal közt, mint egy ereje teljében lévő, összeszokott punkbanda, és ez nagyon jót tesz nekik.

Javítsatok ki, ha tévedek, de én új számot nem hallottam. Ez persze lehetne aggasztó is, hiszen a Kilégzés lassan három éves, de az együttest ismerve mégsem kell a kreatív erők elapadásától tartani. Ha így kell lennie, hát legyen így, nincs verseny, nincs kapkodás, tudunk várni még pár évet is, ha kell, a Quimby-re érdemes.

Neményi Márton