2008. június 1. | Baranyi Ágnes

Elmúlt a Tito and Tarantula veszély a Dunán!

Hálistennek az A38 rendszeresen gyakorolja azt a jó szokását, hogy világhírű zenészekkel csábíttatja fedélzetére a nagyérdeműt, ezúttal például a híres filmrendező, Robert Rodriguez szíve csücskeivel hozatta vadnyugati kocsmalázba a hajó vegyes közönségét. A Tito & Tarantula annyira zseniális és már-már lázítóan hibátlan koncertet adott, hogy bánhatja, aki tegnap este nem könnyített a pénztárcáján a színvonalas szórakozás nemes célja érdekében.

Minden valamirevaló, tisztességesen mozibajáró vagy tévénéző polgárnak már hallania kellett az együttesről, hiszen a Desperado vagy az Alkonyattól pirkadatig, zenéjével együtt fogyasztandó alapmű. Főleg, hogy utóbbiba nem csak egy dal került bele, hanem a komplett zenekar, ugyanis egy füstös éjszakai vámpírmulatóban a zenészek önmagukat alakítják, persze a szerep megkívánja, hogy mindezt kicsit fogasabban és véresebben tegyék. Az ominózus jelenetre pedig ki ne emlékezne, már csak azért is, mert nem minden nap látjuk Salma Hayeket egy szál fehérneműben kígyót egyensúlyozni a nyakán. Másrészt a frontember, Tito Larriva rosszarcúságával még a Desperadoban is kivívott magának egy kisebb szerepet… szóval Rodriguez (aki egyébként Tarantino országos cimbije) előszeretettel „promotálta” nekünk ezt az ördögien tökéletes pokolbéli bandát. A texasi boogie, a pokol-rock és a vadnyugati blues mesterei egyébként egy lemezbemutató turné apropójából látogatott hazánkba, mivel öt év óta először jelent meg új albumuk, ami találóan a Back into the Darkness címet viseli.

Világsztárokhoz híven a hatásos kezdés megkívánta a beharangozó zenét és természetesen a szokásos Ladies and Gentlemen dumát, ami nyilvánvalóan hülye példa, de engem leginkább Kokó Carmira Buranas bevonulására emlékeztetett. Nem hiányzott a pokolgyomra-hangulatvilágítás, a szélgép, és a szivárványfényt szóró orbitális diszkógömb sem a dobos háta mögül. A zenekar tagjai egyenként is hatásos fizimiskával bírnak, így együtt pedig készakarva sem tudták volna elkerülni a biztos sikert, de úgy tűnik ők még csak nem is kockáztattak, mert olyannyira rendíthetetlenül tartották a kész, végletekig kidolgozott színpadi karakterüket, hogy az megérdemelne egy oscar-jelölést. Tito Larriva mexikói gengszterfejét, talán csak a gitáros Steven Hufsteter drogos tehénpásztorfiú kinézete tudta überelni, neki tényleg már csak egy fűszál hiányzott a szájából. A férfiak viszont egyértelműen a hosszú, fekete hajú nősténydémon, Lucy LaLoka alakítását díjazták volna, aki arcán a mimika teljes hiányával olyan ördögien vegyítette a közömbösséget a mélyből jövő szexualitással, hogy pillanatok alatt bevadította a közönség szelíd motorosait. Persze két szám között végigszaladt a száján egy-egy leleplező félmosoly, de ez csak fokozta a felkorbácsolt féfiúi kedélyeket.

A csúcspont persze az említett filmrészlet érzékelhetően közismert dala, az After Dark volt. Tito gerjesztvén a már amúgy is extázisban topzódó néphangulatot felsegített néhány gyanútlan táncoscsibét a színpadra, hogy aztán tucatmagukban ott emeljék a showműsor fényét, persze azért akadt a fiúk közül is egy-két vállalkozó szellemű, akik semmiképp nem szerették volna kihagyni a lehetőséget, hogy egy síkba kerülhetnek Titoékkal. Igazából ez az össznépi produkció remek zárókép lett volna, de a zenekar ezt nem így tervezte, és lehet ez volt az oka annak, hogy a következő számoknál egy „sörértmenésnyire” laposodott a hangulat. Persze ez csak minimális szőrszálhasogatás, a koncert hibátlanul szólt és minden jó, ha a vége jó, márpedig a közönség kétszer is repetázott, és jóllakott mosollyal távozott a hajóról.

Baranyi Ágnes