2008. június 1. | Baranyi Ágnes

A Zöld Pardon alapkérdése: Te milyen stílust képviselsz?

A tizenévesek természetes élőhelyén jártunk, ahol a bálványéhes tinik ezúttal a The Moog zenekarnak adtak hatvanas évekbeli sikolykoncertet. A közönség nem csak szemtelenül fiatal volt, hanem néhol szemtelenül fiatalon részeg is, de azért élveztük a koncertet, és érdeklődve tapasztaltuk az ifjak legégetőbb problémáját, ami többnyire az volt, hogy akkor ők most milyen stílust is képviselnek...

A Zöld Pardon közönségének átlagéletkora most sem haladta meg a 16-ot, és bár a szórakozóhely kidobó embereinek óvatossága (esetleg udvariassága) dicséretes, mert még így 10 évvel magam mögött hagyva az alsó korhatárt is megbizonyosodtak róla, hogy a potenciális alkoholfogyasztók táborát képezem-e, valami hiba mégis csúszhatott a rendszerbe, mert már a koncert kezdete előtt illuminált kamaszlányok szabadultak meg vacsorájuktól a wc-ben. De hát tudjuk, az ifjúság bolondság, és még inkább leleményesség.

Az nagyjából szót sem érdemelne, hogy az identitásukat elszántan kereső fiatalok külsőre meg sem próbálnak különbözni egymástól, hiszen a divat az divat, és ha a csőnadrág a módi, akkor csőnadrágja lesz boldog-boldogtalannak, ha jól áll, ha nem, félniük azért nem kell, mert ha egyre gyakrabban is találkoznak szembe önmagukkal az utcán, azért a falanszteri képtől reményeim szerint még messze vagyunk. Azon már inkább elgondolkoznék, hogy az emo-lázban tobzódó depresszív hajlamú 15 évesek szájából vajon azért lóg-e a cigaretta, mert menő, vagy eszmei többletet kapott a dolog, és azért szívják, mert a dobozra rá van írva, hogy halált okozhat. Persze a lány wc állandó és feloldhatatlan dilemmája is az emo-e vagy nem emo-e kérdéskörén mozog, és akkor már meg sem lepődünk, hogy az egyik legnézettebb magyar zenecsatorna kerítő műsorának alanya tipikus első randis kérdésként teszi fel, hogy „Te milyen stílust képviselsz?”, merthogy ő már 3 éve képviseli ezt, ami „ilyen öltözködés, és ilyen zene”.

A koncert fogadtatásához már megalapozott volt a hangulat, így az abszolút kedvenc The Moog zenekart és a még abszolútabb kedvenc frontembert, valóban a hatvanas éveket idéző önkívületi tinisikolyok üdvözölték, amit aztán az I like you című slágerrel még überelni is sikerült, valószínűleg a refrén éneklése itt senkinek nem okozott gondot. A kedélyek talán akkor csitultak csöppet, mikor Tonyo nem túl jó marketingérzékkel benyögte, hogy innentől kezdve az összes számot a barátnőjének küldi, szinte hallani lehetett, ahogy az emo-szív meghasad, de mire a srácok újra a húrok közé csaptak, csak túltette magát mindenki a nagy szerelmi csalódáson. A „báró” persze gyermeki játékosságával kommunikált, még egy buborékfújót is kölcsönvett a közönségtől, ami azóta már valószínűleg valaki vitrinjét ereklyeként díszíti. Színpadi rutinban egyébként koncertről koncertre egyre jobbak a srácok, megjelenésük továbbra is kifogástalan, maximum Szabó Csaba basszer frizuja ellen emelnék kifogást, amit még Peggy Bandy is megirigyelne, de hát legalább egyedi. Sajnos az élmény fotók híján marad, mivel a színpad melletti vip-részleg kapujának nagytestű őrei, valamilyen megmagyarázatlan okból csak a kompakt fényképezőgépet preferálják...

Baranyi Ágnes