2008. május 20. | Neményi Márton, Bankos Zsu

Kicsit perverz, de mi elmeséljük milyen volt az első... - Nézd meg!

Nehéz az első igazi nagy MyMusic-buliról nem elfogultan írni, de azért megpróbáljuk. Az a baj, hogy még így is sem tudunk rosszat mondani: a portál nagykorú lett szombat este az A38 gyomrában egy fejletépős garázsrock-, egy Oasis-szintű indie-együttessel, és Zagar hathatós támogatásával. „A zene… a zene az marha jó”, mondta Bodrogi Gyula valamikor éjfél után, és milyen igaza volt.

Írtunk már pár MyMusic-buliról, és mindig elmondtuk, hogy milyen családias dolog is kis kávézókban és klubokban élőzenét nézni, milyen közvetlen a kapcsolat az általunk protezsált együttesek és a szűkre szabott befogadóképességnek hála pártucat fős közönség közt, áramlanak a pozitív energiák, satöbbi. Most viszont az elmúlt hónapok sikereit megkoronázandó ideje volt átmennünk a nagypályára: szombat este megszálltuk az A38-at, hogy két kis, és egy nagy névvel mutassuk meg a változatosság kedvéért egyszerre többszáz embernek, hogy miről is szólna ez az egész.

Például arról, hogy egy többfellépős esten végre ne kelljen kínosan ügyelni arra, hogy a különböző formációk műfajilag és ütemképletileg stimmeljenek, hanem a színvonal legyen egységesen rendben. Jó zene van és rossz zene, az előbbieket pedig meg kell találni és össze kell hozni – ez pedig a mi dolgunk Pontosan ezért került egymás mögé szombat este a Turbo, a Supersonic és Zagar. A színvonal nem, csak a létszám változott – jöttek, felléptek, kurva jók voltak.

A MyMusicnál is író Dj Abu indie- és garázsrock-szettje például tökéletes felvezetés volt a Turbóhoz, amely fél tizenegy körül kezdte mozgatni a tömeget (najó, sokaságot, a közönséget inkább csak a Zagar alatt lehetett tömegnek hívni). A zenekar amúgy még 2005-ben született, tavaly tavasszal kiadtak egy EP-t is Boarman Sessions címmel, a klipjüket – One more time (tonight) – játssza a magyar Music Television, eddig valahogy mégis elkerülte a figyelmemet. Nem csoda hát, hogy engem jól megleptek szombaton. A névről egyből az autós rágóra asszociálva be is indultak a feltétlen reflexek, aztán egy pillanatra a szám is tátva maradt. Igazi rock and roll szólt a színpadon, amilyet magyar zenekartól már régen nem láttam, ráadásul minden tiszteletem a kockás flanelingé. Igaz, a frontember, Tanka Balázs elég rámenősen próbálta mozgatni a közönséget, maximálisan átélve frontember-szerepét („Meg lehet ám mozdulni, heló, heló!”). Aztán ahogy egyre inkább megtelt a hajó gyomra, az énekes talán kicsit elnézőbb lett még magával szemben is. Nem is volt miért aggódnia, kitűnő teljesítményt nyújtottak, iszonyat jó volt nézni a basszusgitáros Ruthner "Jero" Gábort és a gitáros Vígh Dávidot, ahogy egyszerre mozdultak és dübörögtek, na és persze Dure is keményen erősített az oldalvonalról. Delov Jávor a dobok mögött csak azért hiányzott némileg a színpadképből, mert a hangszerét Zagarék műszere mellé tolták.  A koncert végére már a közönség is egy az egyben magáénak érezte a zenekart, sőt, megkockáztatom, hogy legközelebb nem ússzák meg hosszabb ráadás nélkül.

Az utánuk következő Supersonicon már kissé nehezebb fogást találni. A megjelent két anyagukat hallgatva elsőre Oasis, másodszorra Verve, némi Stone Roses-os agyas kísérletezéssel. Ebből élőben inkább a szimpla indie-hatás jön át, kábé olyanok, mint az Amber Smith két lemezzel ezelőtt. Ha viszont tényleg ebben a szellemben folytatják, és nem dőlnek be túlzottan a térségünkben dívó bördzsekis-napszemüveges imázsnak, pár éven belül megint büszkén elmondhatjuk, hogy egy újabb fasza anglomán együttest adtunk a világnak. Az énekes, Bakó Balázs hangja és kiejtése máris tízpontos, és övék az utóbbi évek egyik legállatabb magyar diszkóslágere, a Wrong Attitude.

Oké, úgyis tudjuk, hogy mindenki a Zagarra vár. A hajón sem voltak illúzióink, sejtettük, hogy a táncteret végül Yonderboi egykori billentyűse tölti majd meg – így is történt. Persze teljesen megérdemelten, hiszen az instant klasszikus Cannot Walk Fly Instead lemez számai most értek össze a színpadon is. Zságerék rutinosan, de a szokásosnál játékosabban nyomják, szinte jót tesz, hogy énekeseket – fájdalom, de köztük az Underground Dívákat – sem hozták magukkal, marad a zenei agy hangja, persze megfelelő effektekkel torzítva. Ő maga egyébként teljesen bekattan a saját zenéjétől, először csak toporog, aztán helybenjár, végül rúgkapál és hadonászik, néha pedig úgy feszül rá a szintijére, mint egy beszpídezett bárzongorista, öröm nézi és hallani. Azért persze az új számok néhol meditatív hangulata fel-felbukkan, uralkodik a visszafogott középtempó, csak néha eresztik el magukat és a négynegyedeket. Egyébként a legutóbbi album kissé igazságtalanul kiszorítja a régi számokat, nem hallottam sem a Bossa Astoriát, de még az Easter Sugart sem – ezt persze a Three Seasons Fall alatt (tudjátok, amiben Bodrogi Gyula azt mondja: „a zene, az marha jó”) valahogy senki sem bánja.

Na jó, elég ebből, nem akarom túlzásba vinni az öntömjénezést, ezért maradjunk annyiban: a MyMusic hivatalosan is nagykorú lett, úgy tűnik, elboldogul a világban, és tud vigyázni magára. A közönség átlag-arckifejezése a széles vigyor volt az est vége felé beinduló Taste of Snow című szám alatt, és úgy is maradt egy ideig. Nekünk, a szerkesztőségnek pedig jó érzés belegondolni, hogy ez csak a kezdet volt.

Bankós Zsu, Neményi Márton